Örök gyerek és örök fradista Ebedli Zoltán, aki a közelmúltban ünnepelte hetvenedik születésnapját. No meg örök vagány, nem véletlenül lett kis csibész a beceneve a feledhetetlen stílusú futballkarmesternek, ráadásul Lipcsei Péter (649), és Sárosi György (648) után ő játszotta a legtöbb mérkőzést a Fradiban. Az alábbiakban hajdani csapattársként és barátként néhány személyes emléket osztok meg a legendás irányítóról, az FTC örökös bajnokáról.
Ifistaként áhítattal néztük Ebedli Zoli passzait, hosszú indításait, olyan esze volt a futballhoz, mint keveseknek – sokan hozzá akartunk hasonlítani. Imádták persze a szurkolók is, amikor hozzá került a labda, már felhördült a közönség, tudta mindenki, hogy valami váratlan megoldás következik. Szerette a futballt, a Fradit és az életet is – a hasonló habitusú és tehetségű, szintén szőke hajú és jóképű újpesti Törőcsik Andrással habzsolták a pesti éjszaka örömeit. Később, egészen pontosan 1984-ben aztán a liláknál együtt is futballoztak, igaz, ehhez az kellett, hogy az FTC párttitkára vezetőedzőként ne számítson Ebedlire, aki ezután került Újpestre. Korábban a válogatottban is játszott néhányszor együtt Ebi és Kese, ám egy vámügy miatt az akkori szövetségi kapitánynak kettejük közül választania kellett, és Baróti Lajos Törőcsikre szavazott.
Jómagam a nyolcvanas évek elején, még Novák Dezső edzősége idején kerültem a Fradi első csapatához, és boldog voltam, hogy Ebedli Zolival együtt játszhatok. Az meg külön boldoggá tett, hogy a kilenc év korkülönbség dacára barátként tekintett rám. Az edzések után az Üllői útról rendszerint Szabadi Lacival és Zolival hármasban indultunk haza metróval, mivel mindhárman egy irányban laktunk. Bizony, más világ volt, az NB I-es játékosok nagy részével buszon, villamoson, metrón találkozhattak a szurkolók, továbbá néhány budai „könyvtárban” is, elvégre mi hárman meglehetős gyakorisággal megálltunk egy-egy lágy italra, míg benyitottunk a lakásajtón. Zoli abban az időben Budaörsön lakott, néha mi is elkísértük, ám útközben benéztünk a kisváros akkori legjobb cukrászához, az óriási Fradi-drukkerként ismert, fiatalon elhunyt Juhász Józsefhez, akinek mindig volt egy kérése, rumot senki ne igyon a népes társaságból, mert akkor ő megint nem tud puncstortát készíteni. Ez ránk nem vonatkozott, hiszen röviditalt soha nem ittunk, ugyanakkor a cukrászda társasági élete megpezsdült, amikor Ebedli Zoli néhanapján megjelent az ajtóban. Ugyanígy volt ez az Éden bárban, a Liesinger sörözőben, a Vén Diákban, az Acapulcóban, a Tropicanában, ugyanis Ebedli Zoli népszerűsége folyamatosan szárnyalt. Pontosan ez volt a futballpályán is, ahol az ellenfél játékosai is tisztelték Zolit. A játékvezetők viszont már nem annyira, hiszen csípős megjegyzéseitől gyakran frászt kaptak. Gyakran gondolok arra, hogy az egykori kócos, pocakos sporikkal ellentétben a mai, jól fésült, kockahasú játékvezetők cirka két perc alatt állítanák ki Ebit és a többi vagabund futballistát.
Tisztán emlékszem, amikor 1984-ben Novák Dezső helyére Vincze Gézát nevezték ki vezetőedzőnek – Ebedlinek végül ezért kellett távoznia Újpestre –, a csapatból kilencen aláírtunk egy levelet Novák maradása mellett. A rutinos futballisták mellett egyedül én voltam a fiatalok közül, aki aláírta a kérvényt, ám az akkori elnök, Hargitai Károly jelezte: ez a végleges döntés, semmisítsük meg az iratot. A közelmúltig úgy tudtam, hogy ez így is történt, ám néhány hete, akkori csapattársunkkal, a szintén aláíró Judik Péterrel találkoztam, aki nagy meglepetésemre azt mondta, a levél megvan, Novák Dezső özvegyének, Erzsikének adta oda. Így aztán nemcsak az MTK-nak, hanem nekünk is van kilencek ügyünk – bizonyítottan…
Vincze Géza után Sárosi György, majd Dalnoki Jenő lett a vezetőedzőnk, utóbbi első intézkedésével visszahívta a klubhoz Ebedlit. A Ferencváros legendás edzője nagyon szerette Zoli őszinte, csibészes stílusát – pedig Jenő bácsi elsősorban a hozzá hasonló, kemény, harcos futballistákat kedvelte, Ebi a kivételt jelentette. Ugyanakkor miatta sem hazudtolta meg önmagát: egyszer ugyanis a kőkemény tréner ezzel a kurta fricskával fogadta a pályáról lefelé tartó technikás irányítót: „Zolikám, nagyon jó kis meccset játszottunk, kár, hogy nem láttad!”
Általában jelzésértékű a játékostársak ítélete, véleménye is, az egykori remek center, Szokolai László éppenséggel konkrét választ adott arra, szerinte ki volt a legjobb játékos az akkori Fradiban: „Ebedli Zoli. Nem beszélt sokat, nem hangoskodott, csak annyit mondott, jó, vagy nem jó. De ha nagy ritkán nem tetszett neki valami és szóvá tette, akkor megfagyott a légkör az öltözőben. Még Bálint Laci sem mondott neki ellent, noha nagy befolyása volt a csapatban, mert annyira tisztelte mindenki Zolit. Egyértelmű, hogy közülünk ő volt a legjobb futballista.”
Ebi rajongott labdáért, a futást azonban ő sem szerette. Az edzőtáborokban minden munkát elvégzett, mert pontosan tudta, mekkora szükség lesz a szezonban az erőnlétre. A lazítást számára a közösségi szellem, a baráti társaság jelentette, amihez gyakran a “folyékony beszélgetések” is társultak. Így történt a hévízi edzőtáborban is, amikor a szigorú Dalnoki folyamatosan ellenőrizte, hogy szabadidejükben mit csinálnak, vagy éppen mit isznak a játékosai, ezért aztán a kávézóba mindig belesett, s mikor azt látta, hogy minden labdarúgó a csészéből szürcsöl, megnyugodott. Arra nyilván nem gondolt a rutinos mester, hogy Zoli megszervezte, hogy az öblös csészékbe tea helyett azért finom csapolt sör kerüljön.
Ebedli a mai napig jelen van az FTC központjában. Ide született, a VIII. kerület kőkemény részén, a Diószeghy Sámuel utcában gyerekeskedett, a fradizmust édesapjától örökölte, aki haláláig minden edzésre, minden mérkőzésre kijárt a régi Üllői úti stadionba. Ebi jelenleg egyéni edzőként szolgálja a klubot, csibészes mosolya, kurta válaszai a régiek, viszont a bohémságból erősen visszavett, mivel tizenhat éve egyetlen korty alkoholt nem ivott. Népszerűsége töretlen, a Fradinál ugyanúgy szeretik, mint évtizedekkel korábban bármikor.
