Ha valaki meghal, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy neki a legrosszabb. Morbidul hangzik, pedig valójában őt érinti legkevésbé ez a helyzet (már ha eltekintünk bizonyos vallások és hitrendszerek felfogásától), és sokkal inkább van hatással azokra, akiket az illető maga után hagyott. Az ő feladatuk, hogy megbirkózzanak a veszteséggel, a gyásszal, a bűntudat, az üresség és a zavarodottság érzésével, és megtanuljanak együtt élni velük. Így van ezzel Natalie Swerdlow (Diane Keaton) is a Ki voltál, lányom? című filmben (péntek, 12:35, FILM4), amely rendkívül érzékeny és finom módon mutatja be, milyen végtelenül nehéz feldolgozni a saját gyerekünk halálát.
Sara a koraharmincas éveiben járó nők életét éli – bulizik, rengeteg időt tölt a barátaival, és remek viszonyt ápol az anyukájával. Egy nap azonban egy tragikus autóbalesetben életét veszti, és a világ, amelyben létezett, annak minden szereplőjével együtt, egyetlen pillanat alatt összeomlik. Natalie, az anya fájdalma szinte kibírhatatlanul telepszik rá az életére – úgy érzi, ebből nincs kiút, és minden, aminek addig volt bármi jelentősége is az életében, értelmét vesztette. Ahhoz, hogy képes legyen összeszedni magát, úgy dönt, elutazik a nyaralóba, ahol lánya az elmúlt évek nyarait töltötte. De ekkor feltűnnek Sara barátai is, ami először remek lehetőségnek bizonyul arra, hogy együtt, közös erővel próbálják feldolgozni a veszteséget. Ám ekkor Nathalie kínzó felismerésre jut: talán lánya nem is az az ember volt, akit ő egész életében ismert.
Natalie joggal érezheti azt, hogy gyászában, dacára annak, hogy nincs egyedül, semmiféle kitüntetett szerep nem jut neki. Szembesülnie kell vele, hogy lánya halála nemcsak hogy hatással van mások életére, de talán erőteljesebben is, mint az övére – ezt pedig elég nehéz a helyén kezelni. De hát nem meglepő, a jelenlegi pszichológiai elméletek is alátámasztják a nő érzéseit, a gyász ugyanis nem csupán egy érzelmi megpróbáltatás, hanem egy összetett biológiai és kognitív folyamat, amely mélyen átformálja az agyunk működését, és számos agyi funkcióra van hatással: befolyásolja az emlékek visszahívását, a szociális interakciókat, a szorongáskezelést, sőt még a szívritmusunkat is megváltoztathatja.
Dr. Mary-Frances O’Connor pszichológus kutatásai szerint ilyenkor az elménk nemcsak a veszteséget próbálja feldolgozni, hanem egy teljesen új valóságot is megtanul: egy olyan világot, amelyben már nem létezik az a személy, aki korábban a mindennapjaink része volt. És mivel az emberi kapcsolatok az identitásunk alapját képezik, a gyász során az agynak újra kell huzaloznia magát, és újraépítenie ezt az énképet. Nem véletlen, hogy sokan azt mondják, egy részük mintha elsorvadt volna a szeretett személy halálával – az agy ugyanis szó szerint így kezeli ezt az élményt.
A veszteség átélése gyakran hirtelen ránk törő, elemi erejű érzésként jelenik meg, ami képes teljesen letaglózni. Ezt nevezik gyásznak. Maga a gyászolás viszont ennél egy sokkal hosszabb és összetettebb folyamat, amely során az agy fokozatosan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez: idővel a fájdalom kevésbé lesz mindent elsöprő, és bár az emlékek soha nem halványulnak el teljesen, de a veszteséghez való viszonyunk, ha minden jól megy, átalakul. Azok viszont, akiknél a gyászfolyamat elakad, és a veszteség hónapok vagy akár évek múltán is megbénítja a mindennapi életüket, belekeveredhetnek egy gyászzavarnak nevezett jelenségbe, amiből sokkal nehezebb a kiút. Ez azokra az emberekre jellemző, akik képtelenek visszatérni a megszokott rutinjukhoz, és a fájdalom teljesen ellehetetleníti a normális működésüket.
A gyász egyik legmeglepőbb aspektusa egyébként, hogy nem csupán a szomorúság dominálja, hanem olyan intenzív érzelmek is, mint a harag vagy a tehetetlenség. Ezek az érzések néha váratlanul és szokatlan helyzetekben törnek elő, ami megnehezítheti a gyászoló és környezete számára a mindennapi kommunikációt. Amikor valaki egyetlen pillanat alatt törni-zúzni kezd és totál kiborul egy jelentéktelennek tűnő helyzetben, azt gyakran nem is az aktuális esemény váltja ki, hanem a gyász felfokozott érzelmi állapota. Az agy ilyenkor újrarendeződik, és az érzelmek intenzitása sokkal szélsőségesebb lehet, mint normál esetben. És a környezetnek ehhez illik alkalmazkodnia.
Sokan ösztönösen azt gondolják, hogy a legjobb módja annak, hogy segítsenek egy gyászolónak, az, ha megpróbálják felvidítani vagy elterelni a figyelmét. Valójában azonban az igazi támogatás nem a vigasztalásban rejlik, hanem az együttérző jelenlétben. O’Connor szerint a legfontosabb az, hogy egyszerűen ott legyünk a gyászoló mellett, és engedjük, hogy a saját tempójában dolgozza fel a veszteségét. És pontosan ez történik Natalie körül is, aki ugyan eleinte a személye elleni támadásnak értékeli a barátok és a lánya egykori viszonyát, idővel rá kell jönnie, hogy együtt minden könnyebb, bizony, még a gyász is.
