Abby leghőbb vágya, hogy szerkesztő lehessen, megvalósulni látszik, amikor egy neves kiadó visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki. Aztán hirtelen bejön a képbe Dan, egy híres író, aki miatt a nő nehéz döntésre kényszerül: a szerelmet vagy a karriert válassza? – ez az alapsztorija a Randi-lista című kanadai vígjátéknak, amelyet vasárnap délután 12:45-től tekinthet meg nálunk a FILM4-en.
Ha tippelnie kéne, hogy Abby melyiket fogja választani, mit mondana? A karriert? Vagy a szerelmet? Vagy mindkettőt? Ideális esetben én az utóbbira szavaznék, bár kétségtelen, hogy manapság ez a verzió sokak számára szinte elképzelhetetlen. De miért? Nos, így első blikkre arra gondolnék, hogy túl sok tartalomformátum (közvélemény-kutatás, cikk, podcast és videós anyag) foglalkozik a témával olyan megközelítésből, amely azt hangsúlyozza, hogy a két dolog eleve kizárja egymást, és mindig mérlegelni kényszerülünk, amikor az életünket tervezzük, mert az egyik úgyis okvetlenül a másik rovására megy majd.
A „hogyan tudnám összeegyeztetni a munkát és a szerelmi életemet” hipotetikus dilemmája ráadásul még mindig inkább csak a nőket érinti, így aztán nem is meglepő, hogy az évek során annyira beszivárgott az őket megcélzó filmek világába. Sőt, ez a gyakorlat a kilencvenes évek közepétől (de már a nyolcvanas években is voltak erre próbálkozások, gondoljunk csak A dolgozó lány című filmre például) szinte aggasztóan gyakori cselekményelemmé és szinte mindent átható problémává vált a romantikus filmekben, amelyekben általában két abszolút klisét állítanak egymással szembe: az elvakultan karriermániás nőt, aki az is marad, és a (titkon) szerelemre vágyót, aki mindent hátrahagyva a történet végén mégis inkább a nagybetűs férfit választja. Akkor is, ha élete álmáról kell ezért lemondania.
Ezek a minták szinte kőbe vannak vésve, a karakterek csak fekete-fehérben működhetnek, nincs átmenet: a munkájának élő nő szinte minden esetben gonosz, magányos és szomorú, míg a szerelmes (aki általában a főszereplő is egyben) a film végére örül, hogy megszabadulhat a munka megterhelő kínjaitól, és menedékre lelhet egy erős férfi karjaiban. Az egyik legismertebb példa erre talán az Ördög Pradát visel című filmben Meryl Streep karaktere, Miranda Priestly, aki egy ikon a szakmájában, minden valamire való, munkamániás nő őt követné, ha tehetné, tiszteli, rajongja, ugyanakkor tart is tőle, nem véletlenül.
Ő ugyanis a prototípusa ezeknek a karrierista nőknek: kíméletlen, rideg, lélektelen, túlhajszolja magát (és másokat), toxikus munkahelyi légkört teremt maga köré (milyen motiváló lehet ilyen környezetben dolgozni, nem?), és pont nem érdekli a beosztottjai lelkivilága, a magánéletük meg még annyira sem. Ő az, aki egyértelműen a karriert választotta a szerelem helyett – emiatt viszont láthatóan szenved, még ha nem is vallaná be soha. És mit üzen egy ilyen, egyébként kifejezetten irracionális élethelyzet? Kétségtelenül azt, hogy aki időt és szenvedélyt pakol a munkájába, abból elkerülhetetlenül egy zsémbes, boldogtalan vénlány lesz, aki elől mindenki csak menekül. Ezen aspektus alapján tehát a munka egyenlő a stresszel, a kiégéssel, és egyenes út vezet tőle a boldogtalanságig.
Aztán ott vannak azok a filmek is, amelyekben maga a karriermániás nő áll a középpontban, aki csak a munkájára koncentrál – egy kellőképpen kemény, erőszakos, kíméletlen nő, aki kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy valaha férfi közelébe kerüljön. Nem csoda, hiszen tudja, hogy a férfi csak a szükséges rossz lehet, aki hátráltat az önmegvalósításban, és szomorúan néz, amiért „nincs elég időnk egymásra, drágám”. Ezt pedig jobb elkerülni. Mert ha nem teszi, úgy jár, ahogy más főszereplőnők, akiket az idővel kiválóan zsonglőrködő párjuk (akit persze soha senki nem vádol azzal, hogy ne találná meg az egyensúlyt munka és család között, kivéve, ha a gyerek baseball-meccsére kellett volna mennie) azzal vegzál állandóan, hogy elhanyagolva érzi magát, és szorgalmazza, hogy a nő válasszon végre: szerelem vagy karrier?
Pedig az ég áldja meg őket, a nőknek tényleg semmi szükségük nincs arra, hogy válasszanak e két boldogságforrás között – ahogy a férfiakat sem kényszeríti erre senki. Egyszerűen csak nem kell túlzásokba esni, kitaposni a saját belünket, vagy egy komplett hülyét választani társul, aki előbb hal éhen, minthogy megtanuljon egyedül vajas kenyeret kenni magának. Szóval végső soron érdemes inkább arra törekedni, hogy a témába vágó filmeket a helyükön kezeljük, szórakozzunk rajtuk, de semmiképp se higgyük el egyetlen szavukat se. Ahogy azt sem hisszük el, hogy vámpírok élnek közöttünk, vagy hogy visszanő a lábunk, ha levágja egy fűrész. Nem igaz? Na ugye.
