Három feledhetetlen sztori a Retrófutballban
1.
Vitray Tamás kedvelte Sándor Károlyt, „a” Csikart. Labdarúgó-kvalitása, vagánysága, szókimondó stílusa, őszintesége egyaránt rokonszenvessé tette a válogatott jobbszélsőt a televíziós számára. 1962-ben, a chilei világbajnokság után a sportriporter a következő kéréssel fordult a népszerű focistához: „Három hónap múlva, egy nagyobb gyárban szurkolókkal találkoznánk, várhatóan sokan lesznek. Én vezetem a műsort, és Te lennél a vendég. Nem ingyen megyünk, kapunk érte honoráriumot. Téged szeretnek a drukkerek, klubok iránti vonzalomtól függetlenül. Elvállalod?”
Csikar igent mondott, az ügy úgy tűnt, el van boronálva. Vitray, biztos, ami biztos, kéthetenként felhívta a lakásán Sándort, figyelmeztetve a megbeszélt programra. Minden alkalommal órára, percre rögzítették a kezdési időpontot. Eljött a szurkolói ankét napja, Vitray udvariasan kéri a telefonhoz a focistát. Ám meglepetésére Csikar felesége a következőket mondja: „Sajnos nincs jól, lázasan fekszik.”
Szegény asszony, a gyönyörű Évike sápadtan tette le a kagylót, mert nem tudott, és nem is szeretett hazudni. Vitray a beszélgetést követően autóba pattant, és a Bajza utcában lévő MTK-klubhoz hajtott. Felment az első emeleten lévő kártyaszobába, ahol természetesen éppen az ultiját mondta be boldog mosollyal az arcán Csikar. Vitray Tamás egy szót sem szólt, néhány percig állt a jobbszélső mögött, és a végén elmenőben csak annyit mondott: „Köszönöm.”
Egymás után jöttek a válogatott meccsek, és a sportriporter a következőképpen tudósította a látottakról a tisztelt nézőket: „A jobbszélsőnél a labda, két csel után lendületesen elfut, Göröcshöz játszik, majd Albert a labda útja, aki ismét a jobbszélsőhöz passzol…”
Ez így ment hosszú hónapokig, Vitray ki sem ejtette Sándor Károly nevét, mellesleg szép akcióit, húzásait megdicsérte, elismerte. Közel egy év után Csikar bocsánatot kért, és Vitray boldogan nyújtott kezet. Helyreállt a béke, a következő években, évtizedekben tisztelték, becsülték egymást.
2.
A következő történet előzményéhez feltétlenül tudni kell néhány lényeges tényt. Zombori Sándor, a válogatott ballábas középpályása már több, mint egy éve felköltözött Pécsről, a Vasas játékosa lett. Mészöly Kálmán az esemény időpontjában a Békéscsaba fiatal és nagyreményű vezetőedzője. Jól is szerepel a csapatával, de most nehéz nap vár rájuk, hiszen a Fáy utcába érkeznek egy várhatóan méretes zakóért.
Mészölynek azzal az Illovszky Rudolffal kell rivalizálnia, akik apjaként tisztelt, és akivel 13 évet töltöttek együtt a piros-kékeknél. Őshonos randevú.
A meccsen Zombori zseniálisan játszik, hol Várady Bélát, hol Müller Sándort hozza helyzetbe, közben zakatol, bejátssza az egész pályát. Zombori a gondolkodó Duracell-elem, aki kilencven percen át tud zakatolni. Az első félidőben, kétgólos Vasas-vezetésnél Mészöly felugrik a kispadról, és a mezt, a gatyát az ellenfélről egyszerre lerúgni képes Lázának ezt üvölti be: „Meddig hagyjátok még, hogy ez a kis ugribugri hülyítsen titeket? Lépjetek oda keményebben!”
A focizni is tudó, kőkemény Lázának és a többi csabai védőnek több sem kellett, aprítani kezdték a Vasas csatárait. Zombori Sanyi is többet volt a levegőben, mint a földön, kapta szépen a csomagokat. Mészöly már harmadszor adott az elsőhöz hasonló utasításokat, amikor Zombori megállt a békéscsabai kispad előtt, és az alábbi szózatot intézte Mészöly Kálmánhoz: „Ne ugrálj, ne üvöltözz, nem vagy otthon.”
Annak a Szőke Sziklának mondta ezt, aki a fűszálakat egyenként ismerte a Fáy utcában, és akinek Angyalföldön arra kanyarodott a villamos, amerre ő akarta. Zombori szövege után Mészöly őrjöngött, de a félidő végéig még valamennyire tartóztatta magát.
A szünetben elindult Zombori felé: a dühödt oroszlán szelíd cicuska ahhoz képest, ahogy begerjedt a csabai edző. A játékoskijáróban öt embernek kellett lefognia, de még így sem csillapodott, biztonsági emberekkel a nyakában majdnem betörte a Vasas-öltöző ajtaját.
Zombori Sanyi évtizedekkel később bevallotta, valósággal halálfélelme volt, olyan arccal támadt rá sértett dúvadként a Vasas-legenda.
3.
A harmadik epizód 1981. június 6-hoz kötődik. Ekkor lépett ismét a Népstadion gyepére Puskás Ferenc.
Az öltözőben néhány újságíró, köztük magam is, lehetőséget kaptunk, hogy a hajdani sztárokkal, az öregfiúk meccs résztvevőivel interjúkat készíthessünk. Természetesen Puskás Öcsi készülődését, minden szavát, mozdulatát lestük. Bejött a hatalmas termetű Lev Jasin, az egykori világklasszis szovjet kapus, és Öcsi már az ajtóban a nyakába borult a régi cimborának. Puskás kiszúrta, hogy a már teljes kapuszerelésben lévő Grosics Gyula szemüvegben tucatszám ír alá fotókat, lapokat. Miközben a Fekete Párduc okuláréja mögé bújva autogramokat firkant alá, Puskás a tőle öt méterre álló Sebes Gusztávhoz a következő szöveggel fordult: „Guszti bácsi, ’54-ben a világbajnoki döntőt soha nem veszítjük el, ha csörgőt tettek volna a labdába. Ez a Gyula szerintem már akkor sem látott, de így legalább meghallotta volna, ha jön a labda.” A régi játékostársak természetesen kacagással reagáltak a zrikálódásra.
Aztán kilépett Puskás Ferenc a Népstadion játékoskijárójából, és a teltház, a közönség eksztázisban tört ki, imádattal ünnepelték a hazatérő klasszist.
Mellesleg az old boys meccsen, a nagy visszatéréskor három csodálatos góllal mutatott be valamit abból a tudásból, futballszenvedélyből, ami miatt csakis imádni lehetett a felejthetetlen Száguldó Őrnagyot, a csodás balösszekötőt, Puskás Ferencet.
