Őszinte leszek: ez az Eb eddig inkább csalódás, mint kellemes élmény. Nyilván szerepet játszik ebben egy pici keserűség is a magyar válogatott vártnál talán gyengébb eredménye, a csoportból való kiesés miatt, de higgyék el, objektíven nézve, több mint négy évtized nagy tornákkal kapcsolatban szerzett tapasztalatai is ezt mondatják velem.
A helyszínen, érintettként persze minden más, ott egy mesevilágban érezheti magát az ember. Valljuk meg, semleges szemmel egy magyar–skót, de még egy magyar–svájci meccs végignézése is szenvedés lehetett, a stuttgarti, illetve a kölni stadionban átélve azonban, a mérkőzéseket övező körítés, a városokban megtapasztalt fantasztikus hangulat egy időre nyilván más megvilágításba helyezte a tornát.
Csakhogy közben jött a hazatérés és a kijózanodás, az egyszerű fotelszurkolói-tévénézős lét, és őszintén szólva nem voltam és vagyok elájulva a látottaktól.
Az évtizedek során hozzászokhattunk ahhoz, hogy a kicsik egy darabig oda-odaszúrnak a nagyoknak, de az egyenes kieséses szakaszban helyreáll a világ rendje, és a folytatásban a favoritok intézik el egymás között a dolgokat. Akadt persze egy-két meglepetéscsapat a közelebbi múltban, 2021-ben a dánok, 2016-ban a walesiek, 2008-ban a törökök meneteltek nagy meglepetésre az elődöntőig, most pedig az osztrákok jelenthették volna a pozitív szenzációt, megmondom őszintén, én nagyon sajnálom őket. Emlékezhetünk, nyolc évvel ezelőtt a sógorok szégyenszemre csoportutolsóként, egyetlen ponttal búcsúztak a franciaországi Eb-től, többek között annak is köszönhetően, hogy Bordeaux-ban meg tudtuk lepni őket. Most megnyerték a kvartettjüket egy igen erős társaságban, Franciaország, Hollandia és Lengyelország előtt, a nyolcaddöntőben így esélyesnek számítottak a törökök ellen. Voltak, akik már egyenesen Eb-győzelmet vizionáltak nekik, ami persze első hallásra túlzásnak tűnt, és kedd este máris jött a kijózanító pofon: Törökország ugyanis azok után, hogy márciusban még kapott egy hatost az osztrákoktól, elképesztő küzdelemben 2–1-re legyőzte riválisát.
Pedig nekem már afféle titkos kedvenceimmé kezdtek válni Sabitzerék, de újra bebizonyosodott, hogy egy nagy torna ki-ki mérkőzésén az a csapat, amely csak 90 százalékban akarja a győzelmet, gyakran elbukik egy olyan vetélytárssal szemben, amelynek tagjai vért isznak, csúsznak-másznak és extra teljesítménnyel tudnak előrukkolni. A törökök küzdőszelleme tényleg hihetetlen volt, több tízezer fanatikus szurkolójuk előtt a tüdejüket is kiköpték, de hatalmas szívvel játszva végül megérdemelten múlták felül Ausztriát, amelynek pedig jelenleg egyértelműen minőségibb kerete van.
Törökország produkált már fantasztikus meneteléseket, a 2002-es világbajnokságon Hakan Şükürék, a 2008-as Eb-n Arda Turanék jutottak be az elődöntőbe, most már csak egyetlen lépésre vannak ettől. Az, hogy miért ilyen kétarcúak, miért tűnnek el hosszú évekre és nyújtanak kiábrándító produkciót, hogy aztán egy-egy nagy tornán nagyot villantsanak, komoly rejtély.
Az intenzív, támadó szellemű focit mutató osztrákok tehát már nincsenek versenyben, mellettük még az elsöprően játszó spanyolok és a hazai közönség előtt bizonyítani igyekvő, Julian Nagelsmann irányítása alatt újjászülető németek ragadtatták tapsra eddig a semleges szemlélőket, de ennyiben egyelőre ki is merül a pozitív oldal.
A nagycsapatok közül ugyanis Anglia, Portugália és Franciaország időnként nézhetetlen, sablonos, ritmus nélküli és kevés veszélyt jelentő játékkal rukkol elő, igaz, valamennyien bejutottak hol ilyen, hol olyan játékkal a negyeddöntőbe. Ezekben a csapatokban a világ legjobbjai közül játszanak jó néhányan, döntő többségük azonban – Kylian Mbappétól kezdve Harry Kane-en át Bruno Fernandesig (a 39 éves Cristiano Ronaldót itt kegyeleti okokból direkt nem említettem) – egyelőre tudása alatt futballozik. Velük kapcsolatban magasan van a mérce, világszerte a szurkolók nagy része ezek miatt a sztárok, illetve favorit gárdák miatt nézi az Eb-t, de eddig inkább csalódniuk kell.
A címvédő Olaszországról, valamint a szokás szerint remek játékosok egész sorával felálló, de átütőerő nélküli Belgiumról ne is beszéljünk: mindkét válogatott már a legjobb 16 között búcsúzott.
Javuló jeleket mutatott ugyanakkor magáról Hollandia, a mezőny egyik leggyorsabb, legdinamikusabb csapata akár komolyabb sikerben is bízhat a románok ellen mutatott játék alapján.
Lehet, hogy vannak, akik számon kérik rajtam, miért nem említettem a pozitív fejlemények között a svájciak menetelését. Valamilyen szinten meg kell követnem őket, mert a helvétek tökéletesen tették eddig a dolgukat, veretlenül jutottak el a legjobb nyolcig, legutóbb épp az olaszokat búcsúztatva. Murat Yakin együttesében is extra képességű játékosok találhatók, Granit Xhaka, Manuel Akanji, Yann Sommer és Breel Embolo igazi klasszisnak számít, és nem kérdés, hogy az angoloknak kőkemény feladat lesz a legyőzésük. A bajom viszont az a svájciakkal, és ez így volt az elmúlt 15-20 évben is, hogy nem a látványra helyezik a hangsúlyt, nem olyan nagy élvezet nézni őket. Borzasztó jól megszervezik a védekezésüket, hihetetlen nehéz ellenük játszani, valósággal megfojtják ellenfeleiket, mint tették azt velünk is Kölnben vagy éppen a nyolcaddöntőben az olaszok ellen, akiknek sanszuk nem volt a továbbjutásra.
Emellett megvannak a kreatív embereik ahhoz, hogy villámgyorsan felérjenek a másik térfélre, a helyzetkihasználásuk pedig legendásan jó. Kevés masszívabb csapatot említhetnénk a negyeddöntő tagjai közül, őszintén megvallva az eddig látottak alapján talán kicsit esélyesebbnek is tűnnek az angolok ellen.
Összességében tehát megállapítható, hogy a magukat erre a tornára elképesztő módon felszívó törökökön kívül a „kicsik” nem tudták megváltani a világot, a bravúrok legfeljebb a nyolcaddöntőig tartottak. Szimpatikusan küzdöttek, bár jobbára védekeztek a szlovénok, a szlovákok, lőttek pár emlékezetes gólt a románok, kétségkívül jól játszottak a portugál B-csapat ellen a lelkes grúzok, de ennyi. Jó lett volna legalább ehhez a társasághoz nyolcaddöntősként csatlakoznunk, de minden bizonnyal számunkra is a legjobb 16 lett volna a plafon. Bár, ha belegondolunk, milyen jó formában volt Marco Rossi együttese egy évvel ezelőtt, talán megtréfálhattuk volna a nem éppen topon lévő portugálokat.
Na de elég az álmodozásból, koncentráljunk az Eb negyeddöntőire, mert a remény hal meg utoljára: hátha a nagyok végre megrázzák magukat és igazán jó meccseket produkálnak.
