Egy baba és a tradíciók

Több, mint harminc évvel ezelőtt, a Hétfői Hírek nevet viselő újságban, egész pontosan annak Hétközben című rovatában, amely a sportélet aktuális kérdéseit, fonákságait tűzte tollhegyre, bátorkodtam feltenni a kérdést: napjaink futballjához kell-e tizenegy játékos?

Kiverte a biztosítékot a javaslatom, amikor azt taglaltam lehetne-e egy „babával” kevesebb a pályán? Egy csapatban, a kapuson kívül, csak kilenc mezőnyjátékos.

Sorra jöttek az ellenérvek, a tradíciókról szóló szónoklatok, mondván: a labdarúgásban pont az a varázslatos, hogy amióta az angolok 1886-ban megalkották a szabályait, lényeges változások nem történtek, a sportágat alapjaiban felforgató újításokat mindig visszaverték.

A tizenkilencedik század végének tempójához mérten a foci annyival gyorsabb lett, mint a lóvasúthoz képest a legkorszerűbb utasszállító repülőgép. Az 1848-49-es szabadságharc sorozási jegyzőkönyve szerint a magyar honvédek átlagmagassága 160 centiméter volt.  1900-ban, az osztrák-magyar monarchia hadseregében a bezupált újoncok középarányos magassága négy-öt centivel volt több. Valljuk be, mai ésszel őket sem lehetett a szálfa termetűek közé sorolni. Napjainkban 178-179 centiméter körül taksálják a férfiak átlagmagasságát. A különböző földrészeken elképzelhetőek plusz-mínusz négy-öt centis eltérések. A jelenlegi nyugat-európai bajnokságokban a kapusok, védők, sőt középpályások között, a legtöbben 190 centisek vagy afölöttiek. Kész jegenyék.

Leszögezhetjük, termet tekintetében egyértelműen kinőttük a 105 x 68-as pályaméretet.

(A tényszerűség azt diktálja, természetesen vannak ettől eltérő méretű játékterek, ám a FIFA mostanában ragaszkodik a fenti szabványhoz.)

1915-ben, amikor még gyerekcipőben járt a magyar labdarúgás, a hazai atlétikai bajnokság 100 méteres síkfutószámát 11,1-gyel nyerte meg Szenes József, az MTK versenyzője. Manapság szinte minden magyar, pláne külföldi csapatban vannak olyan labdarúgók, akik ezt a szintet könnyedén elérik. Ráadásul egy focistánál nem is ez a lényeg, hanem az induló sebesség, az első tíz-húsz méter. A legjobb példa erre a francia világbajnok, a PSG sztárja, Kylian Mbappé. Úgy szedi a lábait, olyan energiával, erővel startol, hogy szinte robban. Nem véletlen a szüntelen összehasonlítás Usain Bolttal, a nyolcszoros olimpiai bajnok sprinterrel, aki az ötkarikás győzelmek mellett még tizenegy világbajnoki címet is nyert. Nos, az ő induló sebességéhez hasonlítgatják a nemzetközi sajtóban Mbappé meglódulásait.

Emellett még azt is megállapíthatjuk, hogy maga a futómennyiség is látványosan megnőtt, és így lényegében kinőtték a pályát a futballisták. Ezért látunk annyi unalmas meccset, nagy a tolongás a pályán, elszívják egymás elől még a levegőt is a spílerek. A sztároknak, nagy egyéniségeknek, bármennyire zseniálisak is, legfeljebb momentumai adódnak a kilencven perc alatt. Túl sokan vannak a küzdőtéren. Nyugodtan levehetnének egy babát a pályáról, ettől végre lenne hely és kicsit több idő a mai kor egyébként rendkívül felkészült futballistáinak, hogy megmutassák a képességeit. Így megújulhatna, élénkebbé, akciódúsabbá válhatna a foci.