Látni, hallani, tapintani, ízlelni, szagolni a létezés alapvető fontosságú tapasztalásai, ezért iszonyú érdekes belegondolni, ki hogyan éli meg, ha az életében ezek egyike (vagy többje) rosszul vagy egyáltalán nem működik, esetleg épp ellenkezőleg: sokkal fejlettebb, mint másoké. A könyvek és filmek szeretnek eljátszani ezzel a gondolattal, elvégre a téma különleges drámai és narratív lehetőségeket kínál.
Tapintás
Azt mondják, ha valaki elveszíti a látását, egy idő után a teste alkalmazkodik hozzá, és a többi érzékszerve felerősödik. Jobban hall, a testi érintésre is érzékenyebben reagál, és ahogy a szaglása, úgy esetenként még az ízérzékelése is fejlettebbé válik. A legjobb példa erre Helen Keller története, aki többszörösen hátrányos helyzete ellenére is (siketnéma volt és vak) képes volt erős hatást gyakorolni a világra azzal, hogy diplomát szerzett és bebizonyította: minden korlát legyőzhető, ha az ember eléggé akarja. Vagy ha van mellette valaki, aki segít neki ebben. Keller hétévesen ismerte meg nevelőnőjét, Anne Sullivant, aki a tapintás révén tanította meg neki a kommunikáció alapjait – az első szó, amelyet a kislány ezzel a módszerrel felismert, a víz volt. Keller később megtanult beszélni, Braille-írást alkalmazva írni és olvasni, majd rendkívüli tudományos és írói karriert épített (jó barátja volt Mark Twainnek), humanitárius aktivista lett, és elszántan küzdött a fogyatékkal élők jogaiért.
Történetét számos filmben feldolgozták már, de talán az 1962-es verzió a legismertebb közülük. A csodatevő című filmben Anne Bancroft játssza Anne Sullivant, a tanárnőt, Kellert pedig Patty Duke, aki Oscar-díjat is nyert az alakításáért (a későbbi, 1979-es verzióban pedig már a tanárnő szerepét játszotta). A film William Gibson azonos című színdarabján alapul, Arthur Penn rendezte, és elsősorban a kislány korai éveiben átélt nehézségeire és tanítónője végtelen türelmére koncentrál, amellyel végül sikerül elérnie, hogy Helen tapintás útján képes legyen kommunikálni a külvilággal. Nagyon szép és megindító film, amely főként a kitartásról és az emberi akarat erejéről szól.
Hallás
Egészen más műfaj a Vaksötét című, 2016-os thriller, amelyben három fiatal tör be egy vak háborús veterán házába, bízva abban, hogy a férfi sebezhetősége és nehézségei az ő sikerüket szolgálják majd, és ellophatják a pénzét. Ehhez képest elég gyorsan rá kell jönniük, hogy rossz emberrel kezdtek, a férfi ugyanis hallás után is kiválóan tud tájékozódni a lakásban, amit szépen ki is használ ellenük, sőt, úgy tűnik, képes rajtuk felülkerekedni is. Gyakorlatilag a fiataloknak az élete múlik azon, hogy sikerül-e tökéletes csendben maradniuk a házon belül (és ugyanilyen csendben kijutni onnan), és hát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, bármi más könnyebb feladat lenne ennél. Érdekesség, hogy a veteránt alakító Stephen Lang kontaktlencsét viselt végig, amely nagymértékben korlátozta a látását, különösen a filmbéli gyenge fényviszonyok mellett. A többi színész a sötétben játszódó jelenetek alatt ugyancsak kontaktlencsét hordott, olyat, amellyel úgy tűnt, kitágultak a pupilláik. Ezzel egyébként ők se láttak túl jól, ami jót is tett a hitelességnek.
Látás
A Hush című film hasonlóan feszült légkört teremt már az alaphelyzettel is, itt ugyanis a főszereplő, Maddie (Kate Siegel) siketnéma, aki egyedül él egy elhagyatott, erdei házban (hol máshol?). Aztán persze adódik a konfliktus, amikor egy maszkos idegen tör az életére, aki ellen a nő csupán a látására és a tapintására hagyatkozva veheti fel a harcot, lévén, semmit nem hall a külvilágból. A helyzetet nehezíti, amikor a támadó is rájön erre, és ehhez igazítja a cselekedeteit, arra viszont nem számít, hogy a nő, pont a hallás hiányából fakadóan rendkívül éber a környezete minden egyéb jelzésére, és sokszor meglepő, kifejezetten kreatív megoldásokkal képes túljárni az eszén. A Hush kiemelkedő példája annak, hogyan lehet egy érzék hiányát hatékonyan beépíteni egy történetbe, és hogy miként válhat ez a túlélés központi elemévé. A rendező, Mike Flanagan a főszereplő Kate Siegel férje, és közösen, egy vacsora alatt találták ki a történetet, amelyet otthon el is játszottak, hogy tudják, melyik karakter hogyan reagálna hitelesen bizonyos szituációkban.
Ízlelés
A Nyelés című film története Hunterről szól, egy fiatal nőről, akinek látszólag tökéletes az élete: van egy jóképű férje (Austin Stowell), hatalmas, fényűző házban laknak, és az első gyermeküket várják (a főszereplő, Haley Bennett tényleg terhes volt a forgatás alatt). Ez az idill a látszat ellenére viszont baromi unalmas, sőt, kifejezetten aggasztó is olykor. Mivel a nő kisbabát vár, nem mehet sehova, kotnyeles anyósa és férje mindenbe beleavatkozik, és úgy érzik, joguk van ahhoz, hogy meghatározzák Hunter életének minden pillanatát, ami ennek fényében főleg csak abból állhat, hogy egész nap ül és néz. Vagy néha megigazítja a díszpárnákat a kanapén. Mivel ez a nőt kevéssé elégíti ki, viszont nincs rá módja, hogy bármit tegyen ellene, megpróbál valami hobbit csempészni sivár életébe, valami olyat, ami kizárólag az övé, ő irányítja, és senki nem szólhat bele. Enni kezd. De nem akármit, tárgyakat. Először kis üveggolyókkal próbálkozik, aztán jönnek a különlegesebb falatok, mint a szög vagy a penge, amelyek már az életét is veszélyeztetik. Az evés Hunter esetében sokkal több egy gasztronómiai élménynél: megszállottság ez, egyfajta szimbolikája annak, hogy uralmat gyakoroljon saját teste és az egész élete fölött. Az ízlelés pedig, vagy inkább a vágy, hogy a legkülönfélébb dolgokat fogyassza el, belső konfliktusainak és elnyomott érzelmeinek a furcsa kivetülése. A film erőteljes pszichológiai dráma, amely az emberi vágyak és kényszeresség összetettségét firtatja. [Egyébként valóban előfordul néha a várandós nőkkel, hogy olyan dolgokat akarnak megenni, amik nemhogy arra alkalmatlanok, kifejezetten veszélyesek lehetnek; picának hívják ezt az egészségügyi állapotot – szerk.]
Szaglás
A Parfüm: Egy gyilkos története Patrick Süskind könyvének filmadaptációja Ben Wishaw, Alan Rickman és Dustin Hoffmann főszereplésével. A felkavaró film egy 1738-ban született, visszahúzódó fiúról, Jean-Baptiste Grenouille–ról szól, aki anyja kivégzése után egy árvaházban kénytelen felnőni. Noha szeretetre vágyik, emberi kapcsolatai gyakorlatilag nincsenek, az egyetlen, amit igazán magáénak tudhat, az a különleges szaglása. Ahogy megismeri a környék illatait, amely másoknak alighanem rémes bűz csupán, megtalálja közöttük azt, amely igazán magával ragadja: egy fiatal lány egyedülálló illatát, amilyennel azelőtt még sohasem találkozott. A tapasztalat megbabonázza őt, sőt, lassan képtelen megszállottsággá fejlődik, amin nem tud uralkodni – ennek pedig semmiképp sem lehet jó vége. Ben Wishaw színészi játéka lenyűgözte a kritikusokat, mivel képes volt szinte szöveg nélkül eljátszani egy antipatikus karaktert úgy, hogy még csak véletlenül se keltsen szánalmat vagy együttérzést a nézőben. A film, amely számos művészt megihletett, nagyon nehezen készült el, mert az író sokáig nem akarta eladni a jogokat senkinek, pedig több rendező is jelentkezett érte. Végül régi ismeretségükre és barátságukra hivatkozva Bernd Eichinger producernek sikerült meggyőznie Süskindet, akinek 10 millió eurót (majdnem 400 millió forintot) fizetett a jogokért, és Tom Tykwer rendezővel elkészítette a filmet, amelynek a végeredményét nálunk is láthatja éppen ezen a héten, pénteken, 22:50-kor a FILM4-en.
