Amikor Kate és Margaretta Fox még fiatal lányok voltak, kiskutya helyett kísértetet nevelgettek. Azt állították, hogy az otthonuk nyugalmát olykor rejtélyes, kopogó hangok zavarják meg, amelyekre 1848. március 31-én éjszaka aztán maguk is válaszolni kezdtek. Kopogást kopogás követett, majd hamarosan kiderült, hogy egy szellemmel beszélgetnek, akiről úgy hírlett, éltében vándor házaló volt, és annak idején Foxék házában gyilkolták meg. Jó viszonyukat elmélyítendő a lányok kifejlesztettek egy ábécén alapuló kódot, amellyel hatékonyan tudtak kommunikálni az entitással.
Ugyan már Foxék előtt is sokan állították magukról, hogy képesek kétirányú kapcsolatot folytatni a halottakkal, ők voltak az elsők, akik elég ügyesen és meggyőzően tálalták ugyanezt, így nemhogy senki sem kételkedett a szavukban, igazi sztárok lettek, a világ elsőszámú médiumai. Három évig tudták büntetlenül hitegetni az embereket, aztán 1851 februárjában a New York állambeli Buffalo Egyetem három professzora mégiscsak kételkedni kezdett bennük. Szaglásztak (és hallgatóztak) kicsit, majd arra jutottak, hogy a lányok a térdízületeikkel produkálják a furcsa, kopogó hangokat, amelyeket addig mindenki a szellemeknek tulajdonított.
Kate és Margaretta tagadta a vádakat, és még jó sokáig nem tudott rájuk bizonyítani senki semmit, pedig négy, robajló térdízület már önmagában is elég érdekes lehetett volna ahhoz, hogy felkeltse a közvélemény figyelmét. A lányok titkát tehát senki nem ismerte, Margaretta férje, Elisha Kent Kane is csak erősen gyanította, hogy felesége valójában inkább csaló, mint médium, ezért olykor megpróbálta rávenni, hogy hagyjon fel a „folyamatos szemfényvesztéssel és színleléssel”. Kent 1857-ben halt meg, a Fox-lányok azonban csak 1888-ban, egészen váratlanul álltak nyilvánosság elé azzal, hogy valóban szélhámosok.
Bevallották, hogy eleinte almát kötöttek egy madzagra, és azzal ütögették a padlót, hogy kopogó hangokat keltsenek, majd később megtanulták, hogyan használják az ízületeiket ugyanilyen hangok előidézésére. Margaretta még demonstrációt is tartott a New York-i Zeneakadémián: levette a cipőjét, és jobb lábát egy fa székre helyezve a hallgatóság jelenlétében kopácsolni kezdett a lábujjaival. És noha ezzel akár később cirkuszban is felléphettek volna, egy évvel később inkább visszavonták a vallomásukat, akkor jutott eszükbe arra hivatkozni, hogy annak idején kényszer hatására cselekedtek így.
Foxékon felbuzdulva az 1850-es évektől elképesztő méretű spiritiszta őrület söpört végig Európán és az Egyesült Államokon. Akik elég ügyesek voltak, a hírnév mellett egy rakás pénzt kerestek médiumként, így a szakma egyre vonzóbbá vált a ravaszdi, máshoz sem értő emberek körében. Mivel sokan voltak, óhatatlanul versengeni kezdtek egymással azon, ki tud a legmeggyőzőbben társalogni a szellemekkel, ehhez viszont kellett némi fantázia: a médiumok a kopogásokból nehezen kihámozható üzenetekről a hangátviteles érintkezésre tértek át, vagyis transzba estek, és hagyták, hogy megszállja őket egy vezérszellem, aki aztán rajtuk keresztül nyilatkozott.
A kétkedők jogosan hozták fel ellenérvként, hogy a médium ebben a helyzetben nagyjából bármit mondhat, amit akar, senki sem tudja ellenőrizni a vezérszellem valódiságát. Egyértelműbb bizonyítékokra volt tehát szükség. Az 1860-as években már bevetettek minden hókuszpókuszt: asztalt táncoltattak, üzeneteket jelenítettek meg lezárt dobozokba fektetett palatáblákon, tárgyakat varázsoltak elő a semmiből. Ugyanakkor ezekkel még mindig nem lehetett kellőképpen bizonyítani, hogy a fenti jelenségek szellemektől származnak, ezért elengedhetetlen volt, hogy a fantomok valahogy testet öltsenek. A spiritizmus ekkor, a materializációban érte el csúcspontját.
És az undorodósabb médiumok alighanem épp ebben az időszakban döntöttek a pályamódosítás mellett, mivel a szellemek igen gusztustalan módon tudtak csak testet ölteni: a médium egy fehér, folyós anyagot, úgynevezett ektoplazmát ürített valamely testnyílásából, amelyen keresztül a kísértetek képesek lehettek egykori élő mivoltuk formájában testet ölteni. A kinyomott ektoplazma ideális bizonyíték lehetett volna a szellemek létezésére, ugyanakkor elég gyanús körülmények között tudott csak létrejönni: a médiumok jobbszerették egyedül, paraván mögött világra hozni a kis ektoplazmájukat, amely viszont érintésre érzékeny volt, így rajtuk kívül más nem érhetett hozzájuk. A médiumok ráadásul ürítés után fényérzékennyé váltak, így az egész szeánsz rendszerint félhomályban zajlott. Remélhetnénk, hogy a testet öltött szellem azért már elég látványosra sikeredett, valójában minden esetben hosszú, fehér leplet viselt és egy hatalmas turbánt, ami nem segített a beazonosításban.
Florence Cook angol médium volt az első híres ektoplazmaürítő nő, aki olyan ügyes trükköket alkalmazott, hogy sikerült még a híres fizikust, William Crookest is megvezetnie, így ő szinte gondolkodás nélkül hitt Cook képességeiben, és biztosította támogatásáról – annak ellenére, hogy a nőt többször is leleplezték. Cook azt állította magáról, hogy képes megidézni egy 12 éves korában elhalálozott, Katie King nevű lány szellemét, aki először csak egy arc formájában jelent meg, majd egész testében materializálódott.
A szeánszok alatt beszélt, sétált, és fizikai kapcsolatot is létesített a résztvevőkkel. Egy alkalommal azonban az egyik résztvevő karon ragadta a testet öltött szellemet, egy másik pedig elhúzta a függönyt, ahol elméletileg Cooknak kellett volna feküdnie. Csakhogy a fülkében nem volt senki, következésképp Cook és a 12 éves szellemlány egy és ugyanaz a személy volt. Az eset egyébként még egyszer megismétlődött, akkor már azért többen felhúzták a szemöldöküket, jogosan kételkedve Cook hitelességében.
Cook esetét követően egyre több médiumról bizonyosodott be, hogy csaló, Edouard Buguet francia szellemfényképészt még bíróság elé is állították 1875-ben, amiért kamu fotóival embereket károsított meg. Harry Houdini, a híres, magyar származású amerikai illuzionista és szabadulóművész annyira felbőszült ezektől az esetektől, hogy az 1920-as években életcéljának tekintette, hogy leleplezze a csaló médiumokat. Eva Carrière-rel kezdte: őt és segítőjét (és állítólagos szeretőjét), bizonyos Juliette Bissont egy találkozó során levetkőztette, hogy megbizonyosodjon róla, a nőknél nincs semmi, amivel csalhatnának.
Ezután Bisson transzba ejtette Carrière-t (Houdini szerint is biztosan elaludt), aki egyszercsak ektoplazmát lövellt ki a szájából, ami az illuzionista szerint olyan volt, mintha színes rajzfilmtekercsek hullottak volna elő belőle. Houdini bizonyíték hiányában, csalódottan távozott. Carrière vesztét aztán ironikus módon éppen a legnagyobb rajongója, a tudós Albert von Schrenck-Notzing okozta végül, aki teljesen biztos volt a nő hitelességében, ezt bizonyítandó fényképekkel illusztrált tanulmányt is közölt róla Phenomena of Materialisation című könyvében. Egy szkeptikus, bizonyos Harry Price kielemezte ezeket a fényképeket, és arra jutott, hogy Carrière kiöklendezett ektoplazmája valójában a Le Miroir francia magazinból kivágott hasábok képeiből állt össze.
Houdini azért nem adta fel, hogy egyszer maga is leleplezzen egy csaló médiumot, Mina „Margery” Crandon volt a következő célpontja. A nő az 1920-as évek egyik legvitatottabb médiuma volt. Kanadában született, majd Bostonba költözött, ahol pár évnyi vargabetű leírása után (titkárnőként, színésznőként és mentősofőrként is dolgozott) megtalálta a valódi hivatását, és sebész férje unszolására médiumnak állt. Margeryt a források kedves, csinos nőnek írják le, aki ugyanakkor elég bevállalós is lehetett, tekintve, hogy gyakorlatilag tonnaszám ürítette magából az ektoplazmát, ha igény mutatkozott rá. Márpedig gyakran mutatkozott, főleg akkor, amikor testvére, Walter szelleme szállta meg őt, és rajta keresztül üvöltözött mindenkivel, vagy asztalokat borogatott fel. Ilyenkor Margery egész testéből ektoplazma szivárgott, az orrából, füléből, szájából, de még a ruhájából is. A rejtélyes anyag olykor kéz formát öltött, és csengetni kezdett, vagy megérintette az embereket.
A nő előadása annyira meggyőzőnek bizonyult, hogy vonzotta a bostoni elitet, de még Sir Arthur Conan Doyle is a csodájára járt. Egy tudósokból álló testület 5000 dollárt készült felajánlani neki, értékelendő valósnak hitt médiumi tevékenységét, a testülethez csatlakozó Houdini azonban szkeptikus volt, és személyesen is találkozni akart a nővel. 1924-ben Bostonba utazott, és egy szeánsz során bebizonyította, hogy a nő a lábával különféle kellékeket (például harangokat vagy más tárgyakat) ragadott meg, és ezeket használta az előadása során. Az illuzionista később egy leleplező cikket is írt a nőről, aki így a pénztől és az elismeréstől is elesett, szellemtestvére pedig annyira bedühödött, hogy fenyegető jóslatot tett: „Harry Houdini Halloweenre eltűnik” – jelentette ki. Fura módon Houdini valóban október 31-én halt meg hashártyagyulladásban. Noha Margery és Walter elégtételt nyerhetett az illuzionista halálával, a fenyegetés után népszerűségük romokban hevert. A nő még a halálos ágyán sem vallotta be, hogy szélhámos volt.
A médiumszakma később sem veszített népszerűségéből, továbbra is sokan választják hivatásuknak az emberek átverését. Uri Geller a világ egyik leghíresebb médiuma, aki a világ talán leghaszontalanabb képességével vált híressé, vagyis hogy a gondolataival evőeszközöket képes meghajlítani. 1973-ban, a Tonight Showban buktatta le Johnny Carson műsorvezető azzal, hogy arra kényszerítette, a saját cuccai helyett a stúdió eszközeit használja a varázslatra. Geller eltöltött némi időt a tárgyak megszemlélésével, majd enyhe fáradtságra hivatkozva lemondott arról, hogy végrehajtsa bravúros mutatványait.
Sylvia Brown egy időben az egyik legismertebb tévés médium volt, különösen az eltűnt emberek felkutatásában végzett rendőri munkája miatt. Valamennyi jóslata mégis tévesnek, sőt kifejezetten károsnak bizonyult: többször állította, hogy az eltűnt emberek meghaltak, később azonban mégis élve kerültek elő. A legemlékezetesebb eset, amikor azt mondta egy eltűnt lány anyjának, Amanda Berrynek, hogy a lánya meghalt. Berry nem sokkal később életét vesztette, és sosem tudta meg, hogy hét évvel később a lánya élve került elő. (Ma 13:40-kor láthatja a TV4-en az Élete a halál soron következő epizódját, amelyben Alexa egy Brownhoz hasonló rendőrségi médium szavahihetőségét kérdőjelezi meg, és próbálja bebizonyítani, hogy a tisztánlátók csalók).
Végül pedig ismerje meg Tyler Henryt, aki hírességek halottaival beszélget. Azt állítja, semmit nem tud róluk, többször bebizonyosodott már azonban, hogy minden információ, amellyel előáll, simán megtalálható az interneten. Henry tehát kiválóan ért ahhoz, hogy médiumnak álcázza magát, pedig csak fel tudja olvasni a Wikipédiát.
