A mai rohanó, pénzéhes világban a futballisták élete sem fenékig tejfel. Legalábbis legtöbbjük nem boldog és nem annyira szabad, amilyen szeretne lenni. Egyrészt a szerződések, a kötöttségek, másrészt az anyagiasság okozza, hogy saját, belterjes, elzárt világukban élik a mindennapjaikat, talán ezért is sok a labdarúgók közt a mentális beteg, az alkoholista, a különböző függőségben szenvedő. Régebben azért másként éltünk, minden személyesebb, közvetlenebb, emberibb volt. Ezért is szeretném felidézni, hogy miként telt egy napom a Fradi játékosaként, milyen családias közösséget alkottunk a klub legendáival, ami esetleg visszaidéz valamit a Ferencváros és a kor honi futballszellemiségéből is.
Különleges hangulata volt a régi Fradi-pályának. A klubház bejárata melletti padon már kora reggel ott ültek a nyugdíjas szurkolók – Ebedli Feri bácsival az élen –, hogy várják az edzésre érkező játékosokat, egy-két szót váltsanak velük, esetleg megvitassák a legutóbbi meccs eseményeit. Általában pontban kilenc órakor az aluljáróból megérkezett a két legenda és jóbarát, Albert Flórián és Elek Gyula, utóbb mindkettőjükről stadiont és arénát neveztek el, üdvözölték a drukkereket, majd a klubházban első útjuk a feledhetetlen krónikáshoz, Nagy Bélához vezetett, aki rendszerint kora reggel az Üllői úti szobájában rendezte az iratait. Dél körül aztán kiegészülve a nemrég elhunyt legendás tornászedzővel, Deák Zoltánnal együtt mentek ebédelni is, amihez elfogyasztottak egy-két kisfröccsöt, szigorúan száraz fehér borból – ilyenkor mindig mondogatták, jó hogy ilyen gyorsan elrepült az idő délig, mert délelőtt csak az útburkolók isznak.
Egyébként a nyolcvanas évek elején, amikor még ifistaként bemutatkoztam az FTC elsőcsapatában, nemcsak az említett legendák jártak tömegközlekedéssel, hanem sokan mások – így például én is –, éppen ezért Nyilasi Tibor, a korszak sztárjátékosa félig viccesen, félig komolyan azt mondta: Fradi-futballista ne járjon villamossal. Autóm nekem is csak évekkel később lett, de olyan is akadt, mint például a csodálatos képességű irányító, Ebedli Zoli, aki sohasem vezetett autót, nem érdekelte, nem volt szüksége rá. Az edzések után gyakran hárman- Ebedli Zoli, Szabadi Laci és jómagam – hármasban utaztunk haza metróval és villamossal, mivel Budán közel laktunk egymáshoz. Útközben azért persze egy-két „könyvtárnál” még megálltunk, a vidám hazaérkezés garantált volt.
Mint ahogy vidáman készülődtünk az edzésekre is, és tényleg mindenki örömmel jött a gyakorlásokra, amelyek általában tíz órakor kezdődtek, a gyülekező fél tízre volt meghirdetve. Sok játékos ennél lényegesen korábban megérkezett, és miközben a szertáros kikészítette a szerelést, néhányan kedélyesen kávéztak – igaz, akadt, aki az utolsó pillanatban esett be, és ha szerencséje volt, az edző nem szúrta ezt ki, hiszen a szakmai stábnak külön öltözője volt. Dalnoki Jenő figyelmét azonban semmi nem kerülte el, ő Novák Dezsővel ellentétben, aki segítői, Szűcs Lajos és Rákosi Gyula társaságában rendszerint pontban tízkor toppant be az öltözőbe, a pipás tréner klottgatyájában már jóval korábban elfoglalta a helyét a fotelben, és árgus szemekkel figyelte, ki mikor és milyen állapotban érkezik meg. Semmi sem kerülte el a figyelmét, volt, akinél az előző esti hidratálás, másnál a házassági kötelesség teljesítése felől érdeklődött, ilyenkor potyogtak a játékosok könnyei. Pontosabban azoknak, akik nem lettek megszólítva, nem ők lettek a főszereplők. Fischer Palinak, az Ajax későbbi centerének, a nyolcvanas évek egyik legjobb csatárának, egyszer például a következő ajánlatot tette: Pali, adok ezer forintot az üres üvegeidért, hozd be őket nekem holnap! – amire Fischer elmosolyodott, majd csak ennyit szólt: Ugyan már, Jenő bácsi. Több sem kellett Dalnokinak és így fordult segítőjéhez, Vépi Péterhez: Te, Petya, mennyi üres üvege lehet ennek odahaza, ha ezerért nem adja oda őket. Sírt a nevetéstől mindenki, még Pali is, hiszen fillérekért váltották anno vissza a palackokat, a poén ült, az edzésre az alaphang adott volt.
Az edzések után csak nagyon kevesen rohantak el, a csapat nagy része az étteremben közösen ebédelt, de fontos hangsúlyozni, nem szervezett formában, mindenki rendezte a saját rendelését, egyszerűen szerettünk együtt maradni. Ilyenkor néhány vékonypénzű szurkolót is meghívtunk egy könnyű ebédre, esetleg egy-két sörre, meg különben is, a drukkereinkkel közvetlen, baráti viszonyban voltunk, sokukkal máig tartjuk a kapcsolatot. Abban az időben Albert Flóriánhoz, Elek Gyulához, Rudas Ferenchez, Gyetvai Lászlóhoz és más ikonikus fradistához bátran oda lehetett lépni az asztalnál, mindenkit barátságosan fogadtak, mert pontosan tudták, a Fradi egy életre összeköti őket. Az igazsághoz tartozik, hogy nagyszerű légkörhöz az étterem akkori vezetője, Körmöczy Oszkár is nagyban hozzájárult. A játékosok nem tudtak olyat kérni, amit ne teljesített volna a született vendéglátós, az étlapon hemzsegtek a klasszisok kedvelt ételei, ezek közül a sláger a Császár kedvence volt. A stadionnal szemben lévő Filmgyárból is átjártak a rendezők a színészek, ők ugyancsak emelték az atmoszférát az étteremben, amely egy idő után klasszikus találkozóhellyé vált. A meccsek után pedig rendesen ki kellett tolni a zárórát.
Ami máig erős nosztalgiával tölt el mindenkit, az a közvetlen, szívbéli légkör, nem véletlen, hogy asztaltársaságokban manapság is órákig idézik fel az akkori történeteket, vagy akár csak egy hétköznapi ebéd emlékét. Nem kétséges, mindenki lelkét erősítette az a barátság és szolidaritás, amit a nyolcvanas években éltünk meg az Üllői úton, és bár a régi időket lehetetlen visszahozni, el kell mesélni, egyben visszaidézni a fiataloknak, hogy telefon és laptop nélkül is lehet boldogan élni, vagy akár órákat beszélgetni egymással. Ahogy tettük mi annak idején az Üllői úti stadionban.
Végezetül, hogy ne legyek elfogult, álljon itt két egykori fradista játékostársam, két hajdani magyar gólkirály, Fischer Pál és Dzurják József visszaemlékezése az akkori viszonyokról.
Az Ajaxot is megjárt csatár így emlékszik vissza:
„Sosem titkoltam, én azért is jöttem haza az Ajaxból, mert hiányzott a családias légkör, amit a Fradiban évek alatt megéltem. Sehol nem volt olyan hangulat, mint nálunk a nyolcvanas években, többek közt ezért is lett ennyire összetartó, egységes csapatunk, amelyért máig rajonganak a szurkolók. No meg az sem véletlen, hogy folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, mindent tudunk egymásról.”
Dzurják Csöpi:
„Az eredménytől függetlenül minden meccs után együtt maradtunk, jóban-rosszban összetartottunk. Jöttek velünk a feleségek is, a szurkolókkal is közvetlen, jó kapcsolatot ápoltunk, a városban nem tudtunk úgy megjelenni, hogy ne állítottak volna meg bennünket egy-két szóra, vagy aláírásra. Nem túlzás, reggeltől estig a stadionban voltunk, együtt reggeliztünk, együtt ebédeltünk, mindannyian megbecsültük, hogy a Ferencváros játékosai lehetünk. Azt a népszerűséget, megbecsülést nem lehet szavakba önteni, ami körülvett bennünket. Olyan hangulat, soha, sehol nem lesz, mint ami akkor a Fradiban volt.”
