Nem véletlenül zarándokoltak ezrek Törőcsik András búcsúztatására, hiszen egészen kivételes egyéniségtől búcsúztunk augusztus elején a Megyeri úti temetőben. Kese ugyanis jelenség volt, egy üde színfolt a rátarti, önző és fennhéjazó honi futballvilágban. A sors ajándékának tekintem, hogy közelről ismerhettem, a barátomnak tekinthettem, az alábbiakban pedig néhány kivonatos emlékképet szeretnék megosztani Önökkel a 67 éves korában elhunyt hajdani klasszisról.
Törőcsik Andrásról köztudott, hogy született zseniként varázsolt a pályán, ám azt kevesebben tudják róla, hogy milyen őszinte, jó indulatú, segítőkész ember volt az életben. Márpedig akadt olyan időszak mifelénk, amikor azt mondogattuk egymás közt: mi már csak a jóindulattól tudunk meghatódni. Törő kedvelte és megbecsülte a barátait, ha tudott, mindenkin segített, sajnos azonban az üzleti érzéke a nullával volt egyenlő, s ezt egyesek ki is használták. Az meg kellően téves megállapítás, hogy sokan vitték rossz utakra, hiszen éppen ő utána mentek sokan. Öntörvényű volt, ahogy a pályán, úgy azon kívül sem szerette a kötöttséget, a sablont, a középszerűséget. Nem tudtak bánni vele, amikor karrierje csúcsán volt, nem engedték külföldre, ez is közrejátszott abban, hogy nem futotta be azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálta.
Mivel jól ismertem, bátran kijelenthetem, őszinte, jó lelkű, barátságos, derűs, vagány srác volt, valóban egy közülünk, ezért is kedveltük őt annyira mi, fradisták is. Azaz, Törő nem csak virtuóz futballista, hanem jó ember is volt, márpedig ez a kettő az esetek többségében nem jellemző a klasszisokra, ráadásul tisztelt bennünket, a klubunkat, s ez a tisztelet kölcsönös volt.
Mostanában elég sokan próbálják a magyar futball korábbi évtizedekben tapasztalt lemaradását és kudarcait az alkoholra fogni, ám ez minimum a felelősség álságos áthárítása. Egyrészt, mert nemzetközi szinten – magunk is láttuk és tapasztaltuk – a németek, a franciák, az angolok, a dél-amerikaiakról nem is beszélve, sokkal többet ittak, persze, ez ügyben csak a legnagyobb sztárok alkoholizmusa vagy kokainfüggősége (George Best, Gerd Müller, Diego Armando Maradona, Paul Gascoigne) kerül nyilvánosságra, a nagy többség tivornyái a háttérben maradtak. Másrészt a honi labdarúgás belterjessége, morális züllése, az elcsalt mérkőzések, a kivételezések talán az alkoholnál is nagyobb szerepet játszottak a sportág honi hanyatlásában.
Törő nem titkolta egy pillanatig sem, szeretett kedélyesen piálni a haverokkal, magam is több órát töltöttem vele különböző törzshelyeinken, ám soha nem tapasztaltam nála agresszivitást, a balhét kerülte, mindenki szeretett vele egy asztalnál ülni. Ráadásul tájékozott, olvasott ember volt, akivel sok mindenről el lehetett beszélgetni. Nem véletlenül keresték a társaságát írók, költők zenészek és színészek is, mindezt a pasaréti Peugeot és Gyergyó presszó törzsvendégei is tanúsíthatják. Közkedveltségét illetően köreinkben közismert történet, amikor a hetvenes évek közepén a Margitszigeten gyerekkori barátjával, az Újpest egykori ifiválogatott játékosával, Hegyi Gyulával szabálytalanul közlekedtek a kismotorral, megállította őket a rendőr, utóbbi pedig, miután meglátta Kesét, nem az adatait írta fel, hanem aláírást kért tőle. Törő a népszerűséget is jól kezelte, nem élt vissza a szeretettel, a nyilvánosságot azonban kerülte, ezért tartott bizonyos távolságot az újságírókkal is.
Körülötte mindig történt valami, ám soha nem mesterkélten, hanem ösztönből, eredeti stílusban nyilvánult meg. Egyszer megesett, hogy egy alföldi öregfiúk túráról jöttünk hazafelé, úgy féltávnál aztán Kese jelezte, hogy egy büfénél meg kellene állni, mert szomjas. Teremtett lelket és épületet sem láttunk a pusztában, néhány perc múlva azonban Törő felkiáltott, hogy álljunk meg, mivel talált egy büfét. Isten bizony, nem hogy büfét, de még házat, kunyhót, sőt, fákat sem láttunk magunk körül, ám ő hajthatatlannak bizonyult, ezért megálltunk. Ujjával egy fa bódé felé mutatott, ahol hat kerékpár állt, mire lakonikusan csak ennyit szólt: ahol hat bicikli van, ott kocsma is van. S tényleg az volt. Rendben, nem az Acapulco, vagy a Tropicana bár, hanem egy egyszerű csehó, de az ösztöne megint nem csalta meg a klasszist.
Az agyműtétjét követő évek viszontagságosan teltek, tudtuk, hogy nem képes teljes életet élni, de – talán az önzőségünk okán – örültünk, hogy legalább köztünk van. Különösen, amikor a pasaréti Pénzügyőr pályán láttuk futni, karkörzéseket végezni, labdába érni, passzolni. Egyedül kezelőjének, barátjának, a masszőr Pintér Istvánnak engedelmeskedett teljes egészében, ők ketten sokat sakkoztak, társasjátékoztak Budakeszin, a rehabilitációs intézetben, vagy Velencén, a gyúró nyaralójában, ahol néhány nyarat is eltöltött Törő. A járvány sajnos nagyon keservesen érintette Törőt is, akit nővére, a testvéréért mindent elkövető és őt évekig hűségesen támogató Éva is nehezen tudott meglátogatni, a barátok meg pláne nem, de a hírszolgálat folyamatosan működött, általában hetente jöttek az információk az állapotáról.
Aztán sajnos jött a szomorú hír, ami gyászba borította az egész futballtársadalmat. A temetés után klubja, az Újpest méltó megemlékezést tartott a Megyeri úti stadionban, ahogy a barátok is összejöttek Tánczos Tibor Eötvös utcai sörözőjében, míg a zenészek, többek közt Freinreisz Karcsi, Török Ádám, Charlie, Köves Pinyó Miklós az eredeti törzshelyen, a Peugeot presszóban emlékeztek meg Törőcsik Andrásról, a klasszis csatárról, a remek barátról, a kivételes egyéniségről.
Törő, ahogy a táncod a pályán, úgy az álmod is legyen örök.
