A bűnügyi televíziózás és a krimik nézése olyan, mintha egy autóbalesetet szemtanúként élnénk át: nehéz oda- és félrenézni egyaránt. Bár felzaklat, amit megtapasztalunk, mégis mindig visszatérünk, hogy folytassuk.
Számtalan krimi megy a tévékben, sorozatok százai épülnek rá, és akkor még nem beszéltünk a filmekről, legyen szó thrillerről vagy épp skandináv krimiről. Számos csatorna szakmányban gyártja a sorozatgyilkosokról szóló filmeket, ami azt mutatja, hogy a nézők mennyire ki vannak éhezve a műfajra. A nagy kérdés az, hogy miért olyan népszerűek ezek világszerte?
Úgy tűnik, a válasz abban rejlik, hogy ezek a történetek mentálisan és fizikailag is lekötik a közönséget. Az alábbiakban négy okot fogunk megvitatni, amiért oly sokan szeretjük az erőszakot és a félelmet a médiában, amit fogyasztunk.
A Psychology Today elmélete szerint egyrészt az emberek imádják az adrenalint, és a bűnügyi témájú alkotásokkal otthon, a meleg fotelben ülve kapjuk meg az adagunkat, amire vágyunk. A hullámvasúthoz hasonlóan az igaz krimisorozatokkal olyan stimulált félelmet érezhetünk, amelyről tudjuk, hogy nem jelent valós veszélyt, így „jó stresszt”, úgynevezett eustresszt kapunk. Eközben úgy érezzük, mintha mi is a folyamat részesei lennénk, az ezzel járó adrenalinlöket miatt élvezzük az élményt, miközben tudjuk, hogy még mindig biztonságban vagyunk.
A szakemberek szerint a bűnügyi történetek a fantáziánkat is megmozgatják. A Psychology Today munkatársa, David Evans egy, a krimik iránti szeretetünkről szóló bejegyzésében egyszer a krimisorozatokat „felnőtteknek szóló tündérmeséknek” nevezte, éppen ezért mert a történet pont olyan, mint a mesékben. A gonosz lecsap, de végül a jó fog győzni. Életkortól függetlenül az agyunk élvezi ezeknek a történeteknek a kiszámíthatatlan kiszámíthatóságát.
Bár furcsának, vagy épp meglepőnek tűnhet, de úgy vagyunk bekötve, hogy élvezzük a valódi bűnügyeket. Az evolúció során a túlélési ösztöneink hatására már fiatal korunktól kezdve élvezzük gyakoroljuk is ezt, és a félelemre való összpontosítást egy biztonságos környezetben. Mathias Clasen kutató, aki a horror iránti paradox vonzalmunkkal foglalkozik, a bújócskát hozza fel példaként gyermekkorunkban. Ez a „ragadozó-zsákmány kölcsönhatás szimulációja”, ahogy ő nevezi, egyike annak a sokféle módnak, ahogyan élvezzük a túlélés izgalmát olyan veszély esetén, amelyről tudjuk, hogy nem valós fenyegetés.
A bűnügyek aktiválják a túlélési ösztöneinket, ahogyan gyerekkorunkban egy bújócska aktiválta azokat. Ennek eredményeképpen élvezzük a veszélyekkel való nevezzük úgy közeli találkozást, miközben átéljük az előttünk kibontakozó történeteket.
Azok, akiknek nincsenek bűnöző hajlamai, azaz a társadalom funkcionális tagjai, elborzadnak attól, hogy elkövethetnénk azokat a tetteket, amelyeket a gyilkosok és erőszaktevők el szoktak követni. Elképzelni, hogy mi magunk is véghez vinnénk ilyen tetteket, szinte lehetetlen; mégis izgalmasnak találjuk. De miért?
A kutatók szerint az emberi természet egyetemes és ez összeköt bennünket. Ez az amit próbálunk megérteni, hogy elméletileg mindenki képes olyan bűntettekre, amelyet a legtöbben nem követünk el, sőt, a gondolattól is rosszul leszünk. Ezeket a műsorokat nézni olyan, mintha interakcióba lépnénk a gondolatainkkal, azaz elképzelnénk, mi lenne ha az erkölcs nem játszana szerepet.
Meg hát ott van az is, hogy bár tudjuk, hogy ezek a gondolatok tabuk, és pont ezért izgalmas, hogy ezen jár az eszünk. Philip Tetlock professzor, politikatudományi író azt vizsgálta, amit ő „tabu-kompromisszumnak” nevezett. Az embereket lenyűgözik a tabuk, de az etika és az erkölcs megakadályozza, hogy az elménk túl komolyan foglalkozzon ezekkel a tabu-gondolatokkal. A krimisorozatokban azonban nem csak gondolkodnak a tabukon, hanem meg is cselekszik azokat, miközben mi gondolni is alig merünk rájuk. Így nyitva ki egy kicsit azt a sötét oldalt, ami mindenkiben ott van, csak igyekszik elrejteni, a világ és más esetben maga elől is.
És akkor még ott vannak a valós eseteket bemutató tévéműsorok, podcastok és a többi
Chivonna Childs pszichológus azzal a jó hírrel szolgál, hogy „attól, hogy igazi bűnügyíeket bemutató műsorokat nézünk, még nem leszünk furcsák vagy különösek. Az emberi természetből fakad a kíváncsiság. Az igazi bűnügyek azért vonzanak minket, mert bepillantást nyerhetünk egy valódi személy elméjébe, aki szörnyű tettet követett el.” Azokat, akiket érdekel a Hasfelmetsző Jack, H. H. Holmes és Ted Bundy, azok mélyen vágynak arra, hogy jobban megértsék a kegyetlenségre való elképzelhetetlen képességet.
Érdekes tény, hogy kutatások szerint a valódi bűnügyi történeteket aránytalanul nagy mértékben a nők nézik. Dr. Childs szerint ennek van értelme, bár elsőre furcsának tűnhet. Méghozzá az, hogy mivel a nők aránytalanul nagy valószínűséggel válnak bűncselekmények áldozatává, ezért tanulni akarnak belőle. Hát, ez is egy teória.
De van egy rossz hírünk is, hogy egyes szakemberek szerint ezek a műsorok akár szorongóvá is tehetnek minket, melynek hatására úgy túlreagáljuk a dolgokat, hogy nem merjük elhagyni a házat. És nem csak az igaz bűnügyi történetek lehetnek hatással a pszichére, a kitaláltak pont ugyanolyan jól működnek, legalábbis ebben a tekintetben. Persze, ezért nem kell abbahagyni a krimik nézését, de figyelni kell, hogy milyen hatást gyakorol ránk, és ha már attól sokkot kapunk, hogy egy madár meglegyinti az ablakot, akkor érdemes szünetet tartani.
Ha folyamatosan olyan történeteket nézünk, amelyekben borzalmak történnek emberekkel, akkor ennek hatására elindulhat az a folyamat, hogy a körülöttünk élőkben sem bízunk meg. És ettől túlságosan gyanakvóvá válhatunk, egészen a paranoia határáig.
Mikor túl sok? Ha szorongani kezd az ember. Amelynek a tünetei a szapora szívverés, felszínes légzés vagy hiperventilláció, alvási nehézség, idegesség, feszültség érzés, nyugtalanság. Na ilyenkor kell abbahagyni egy darabig ezeket a filmeket.
Bár ezek után, lehet, hogy van aki úgy dönt, soha többet krimik, butaság lenne ezeket kihagyni az életből, a megfelelő egyensúlyt betartva. Ha valaki vonzódik ezekhez a típusú filmekhez pont azt jelenti, hogy az erkölcsi és etikai iránytű egybeesik a társadalom legtöbb emberével. Ez pedig azért elég jó hír, nem?
