Tudjuk, tudjuk. A farkas gyönyörű. Erő, elegancia, misztikum, meg a jeges erdők nagyragadozója. Ráadásul ha megnézte az Alfa című filmet, már látja is maga előtt, amint egy sebesült farkas a kandalló előtt pihen, miközben Ön egy csésze teával a kezében elmélkedik az ember és természet ősi kapcsolatáról. Na persze.
Az Alfa című film (szombat 10:10 TV4 – PREMIER) azt mutatja meg, hogy milyen lehetett az őskorban egy fiatal fiú és egy farkas barátsága. A történet nagyjából húszezer évvel ezelőtt játszódik Európában, amikor az emberi törzsek a túlélésért küzdöttek. A film középpontjában Keda (Kodi Smit-McPhee) áll, egy fiatal vadász, akit apja (Jóhannes Haukur Jóhanness) keményen fog és nevel, hogy a törzs hasznos tagjává váljon. Édesanyja (Leonor Varela) azonban attól tart, hogy a fiút a szíve vezeti. Hogy ez miért baj, majd kiderül! Egy vadászat során Keda megsérül, és a törzse halottnak hiszi – magára marad a vadonban, ahol egy sérült farkassal (akit Alfa névre keresztel) kénytelen jóban lenni, már ha túl akar élni ott.
Kezdjük az elején: igen, a kutya a farkastól származik. Körülbelül 15-30 ezer évvel ezelőtt az első farkasok – vagy inkább azok a különösen kíváncsi példányok, akik nem féltek az emberektől és a tűztől – lassan közelebb merészkedtek a táborokhoz. A bátor példányokat etették, megszokták az ember közelségét, sőt idővel már falkatagként viselkedtek. Ez a folyamat nem egy délután alatt történt, hanem generációkon keresztül.
A legszelídebb farkasokból lettek az első kutyák, amik már nem akarták megenni az embereket – csak a vacsorájukat. Ez az úgynevezett domesztikáció, ami gyakorlatilag egy hosszúra nyúlt természetes kiválasztódás, sok melléfutással, némi karmolással, és még több kutyaszempillantással. Ma, több tízezer évvel később a farkas genetikai öröksége ott van minden kutyában, de nem, a kutya nem egy mini (vagy maxi) farkas. És nem, a farkas sem egy nagyméretű kutya. A kutya a kanapét szereti. A farkas meg a hegytetőt. A kutya örül, ha Ön hazajön. A farkas pedig akkor örül, ha Ön nem jön vissza a területére. És akkor térjünk rá a kérdésre, amit néha feltesznek: Lehet-e farkast háziasítani? Elméletben? Talán. Gyakorlatban? Ne tegye.
Ne próbálja ki otthon!
Ugyanis a farkas – még ha kölyökként is nevelik – sosem lesz igazán házikedvenc. Vad ösztönei, területféltése, falkadominanciára épülő viselkedése mind-mind ott lappang benne. Míg egy kutya örül, ha Ön a falkavezér, a farkas előbb-utóbb elgondolkodik azon, nem lenne-e jobb, ha ő lenne az. És ezt nem mindig tárgyalásos úton hozza Ön tudtára. Ráadásul a farkas iszonyatosan okos, rendkívül mozgékony és szökésre hajlamos. Szereti a kihívásokat – például azt, hogy kijusson a biztonságosnak hitt kennelből, majd elhozza a szomszéd tyúkjait – és jó esetben csak a tyúkjait.
Emellett törvényileg is sok helyen tiltott vagy szigorúan szabályozott farkast tartani, nem véletlenül. És itt most ne is beszéljünk az etetéséről, a szocializációról, az egészségügyi ellátásról, a szőr mindenhol-szindrómáról, vagy arról a pillanatról, amikor egy három éves farkas hirtelen úgy dönt, hogy ma nem szeretné, ha Ön hozzáérne. Soha többé. Ezt bármelyik másik állat is megteszi egy pillanat alatt, még a kézzel nevelt kosok jó része is – ahogy elérkezik a felnőttkor – agresszív lesz. Pedig nekik csak egy kemény fejük és szarvuk van, harapni egyáltalán nem szoktak. Szóval a válasz egyszerű: a kutya azért kutya, mert már ezer generáción át kapcsolatban van az emberrel. A farkas pedig még mindig csak figyel. Vár. Szimatol. És nem biztos, hogy elkötelezett a hosszú távú együttélés mellett.
Ha szereti a farkasokat, és miért is ne szeretné, támogassa a természetvédelmet, nézzen dokumentumfilmeket, vagy látogasson el egy farkasrezervátumba. De ne próbálja meg hazavinni. Mert a farkas – bármennyire is szelídnek tűnik a filmvásznon – nem házikedvenc. Na jó, egy kivétel akad, méghozzá a csehszlovák farkaskutya. Ez egy különleges kutyafajta, amely a farkas és a kutya keresztezéséből származik. Az 1950-es években Csehszlovákiában tenyésztették ki, eredetileg katonai célokra, a határőrség munkájának segítésére. A cél az volt, hogy egy olyan kutyafajtát hozzanak létre, amely ötvözi a német juhászkutya taníthatóságát és a farkas jó tulajdonságait. A fajta kialakítása során a német juhászkutyákat kárpáti farkasokkal keresztezték. Az első generációs egyedek nehezen kezelhetőek voltak, de a későbbi generációkban sikerült elérni a kívánt tulajdonságokat. A csehszlovák farkaskutya hivatalos elismerését 1982-ben kapta meg, és azóta is különleges helyet foglal el a kutyafajták között. Kinézetre tiszta farkas, nem véletlenül rakják olyan filmekbe, ahol farkast kell játszani – ráadásul intelligensek, aktívak, ideális szereplők. Sajnos erős vadászösztönnel rendelkezik, ami miatt baromfitartóknak nem ajánljuk, sőt első kutyának se, mert keményen kell fogni őket.
