„Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.” – nyilván nem a vakvéletlen okán dübörög bennem Szenes Andor hajdani slágere, a minden valamirevaló eszpresszó zongoristájának repertoárjáról elmaradhatatlan édes-bús nóta.
Igen, lehet, hogy otthon a legkisebb szoba legsötétebb mélyén (de talán még az Eb-mérkőzések helyszínén is) egy nyomorult gól matt hullatunk majd könnyeket, és ott sírunk, ahol senki sem lát, egy olyan gól miatt, amelyet ha a Kismotor- és Gépgyár–Beloiannisz kölyök III meccsen rúgnak, akkor a „főbűnösöket” az edző megkéri: a hétfői edzésre, ha lehet, már ne is menjenek le.
Annyi sok szép szakkör és sportág van még.
Lemehetnek például az ólomkatonagyűjtők szakkörébe, vagy a Kisgazdasszony tanfolyamra, gyűjthetnek katicabogarakat, ha jó tanulók, még az Úttörővasút is tárt karokkal várja őket.
Csak ezt a futballt, ezt a szent játékot ne gyakorolják, mert ez igazoltan és láthatóan nem megy nekik. Kikapni mindig, minden szinten, még a Kövérek-Soványak, vagy a Nősök-Nőtlenek brigádmérkőzéseken is borzasztóan fájdalmas dolog, de amikor egy Európa-bajnokság nyitómérkőzésén, amikor már a szinte 2–2-be hajlott a meccs, kapsz egy olyan gólt, amilyet a labdarúgásban egy bizonyos szint fölött egyszerűen tilos kapni, akkor abba minimum bele lehet halni egy kicsit.
Minden úgy kezdődött, hogy a svájciak Sommer nevű kapusa (aki a hétköznapokban az olasz Internazionálét boldogítja) egy hatalmas kapuskirúgásra vállalkozott, kifejezetten ama okból, hogy a kapujuktól jó távolra kerüljön a labda.
A lehető legtávolabbra, hiszen másodpercek voltak hátra, semmi másra nem volt szüksége csapatának, minthogy ezek a szó szoros értelmében a semmiből feltámadt magyarok még egy gólt beszerencsétlenkedjenek valahogy, és döntetlenre hozzák azt a mecset, amelyet a látottak alapján Svájcnak négy-öt góllal kellett volna megnyernie.
Remek rúgótechnikájú fiatalember ez a Sommer, mert a magyar térfélnek a felén is túlra rúgta a labdát, ahol a mi védelmünknek az az egyetlen tagja (Willi Orbán) állt, aki száz akcióból legfeljebb egyet hibáz el. Most azonban, mint aki azt gondolja, hogy strandon van és egy nagy piros pöttyös labdával, a derékig érő vízben állva fejelőmeccset játszik a barátaival, olyan sután, futballnyelven szólva toflán fejelt a felé szálló labdába, hogy azt, ha akarná, sem tudná még egyszer megismételni.
Az a nyomorult labda meg persze, hogy a kapunk irányába, mi több, a néhány perccel korábban beállt Embolo útjába pattant, aki bár szinte átaludta a tavaszt klubjában a Monacóban, most olyan gyorsan mozdult, mint akinek egy perce van arra, hogy ébredés után megfürödjön, felöltözzön, megreggelizzen, összeszedje a holmiját és elérje a házuk előtt megálló iskolabuszt.
Idegölő, dermesztő, sejtpusztító egy gól volt, mert a 3–1, az már egy testesebb zakó.
Arról nem is beszélve, hogy amióta azt Eb-csoportokból a négy legjobb harmadik is továbbjut, könnyen lehet, ez a kisiskolás gól küld majd haza bennünket Németországból. És ez az a pillanat, amikor ha valaki eddig azt hitte, hogy már megint egy bizonyos gólra akarok/akarjuk ráhúzni minden kudarcunkat (1978, Argentína: „Bezzeg, ha Nagy Laci befejeli.”; 1973, Népstadion, ellenfél Svédország: „Bezzeg, ha a Bicskei kivédi Ralf Edström fejesét.”, s hasonlóból idemásolok egy könyvtárnyira valót.), akkor az nagyon téved.
Lehet, hogy sok kollegámnak egészen más a véleménye, mint olvasom, mentegetik is nagy bőszen a csapatot, s jönnek azzal az agyonrágott sablonnal, hogy „ezt gyorsan felejtsük el, koncentráljunk a következő mérkőzésre.” A magam részéről amondó vagyok: azt utóbbi években kétségkívül jó futballcsapatra hasonlító válogatottunkat a svájciak úgy verték meg, mint azt a bizonyos kétfenekű dobot.
Ha valakinek van türelme újra végignézni a teljes mérkőzést, az gyorsan rájön arra, hogy az első félidőben gyakorlatilag mintha pályán sem lettünk volna. Az a bizonyos „nagy feltámadásunk” a fordulás után meg abból állt, hogy Varga Barna előbb szinte kifejelt az üres kapuból egy labdát, aztán néhány perccel később szerencsére befejelte ugyanoda. A mérkőzést tudósító tv-stáb tagjai igazán nem vádolhatók a válogatott iránt Molnár Gál Péter-i kritikusi erényekkel, becsülettel meg is tettek mindent, hogy a semmiből akkora habot verjenek, amekkorát csak tudnak. Csodák azonban nincsenek, amikor az úgynevezett visszajátszós műsorunkhoz a második félidőben mutatott „nagy nyomásunkhoz” kerestek képi illusztrációt, a két Varga-fejesen kívül nem találtak az égvilágon semmit.
Be nem láthatom, hogy miután most már lassan egy fél évtizede hősi énekeket, ódákat, regéket, episztolákat, hexameterbe fogalmazott verseket írunk a Rossi-csapatról, akkor, amikor olyan kiábrándítóan játszik, mint ahogy játszott első Eb-mérkőzésén, akkor miért nem lehet azt leszögezni: „Fiúk, ez maga volt a tragédia!” Azért mert a második félidőben „már egy kicsit jobban” játszottunk, az nem ad felmentést az alól az antifutball alól, amit vagy 70 percig produkáltunk. Olvastam valahol Marco Rossi egyik nyilatkozatát, aki azt találta mondani, hogy „taktikai meg nem értés okozta az első félidő rossz játékát és egyébként is ő vállal minden felelősséget!”
Nos, ez a két kijelentés csak két helyen vérzik.
Egy félidőn át nem lehet „taktikai félreértésről” beszélni, mert manapság már minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy egy hibásnak bizonyuló döntést egy percen belül megváltoztassanak. Az olyan pipogya, semmitmondó futballért pedig sohasem a szövetségi kapitány, hanem mindig a pályán lévők a hibásak, hiszen mégiscsak ők viszik az üzemet, ők kezelik a gépeket, ők határozzák meg a termelés ütemét, a minőségéről ne is beszélve.
Lélektanilag pontosan ismerem a helyzetet, hiszen 1970 óta végigéltem jó néhányszor: amikor egy nagy tornát megsemmisítő vereséggel kezdünk, akkor még minden médiás viszonylag visszafogott, megpróbál mentséget keresni, a jobbik arcát mutatja. Világos, hogy ezt teszi, hiszen nem tudhatja, milyen lesz a folytatás, s ha már az első kudarc esetén (emlékszem, még 1986-ban Mexikóban is, közvetlenül a szovjetek elleni 0–6 után visszafogottabbak voltak a bírálatok, mint a hazatérés után, hiszen még két mérkőzés volt hátra, s akár tovább is juthattunk volna.) már vérbe mártott tollal fogalmaznak, onnan nincs visszaút akkor sem, ha a csapat a későbbiekben fordítani tud.
Most nehezebb a helyzet, hiszen Németország következik, amely atomfutballt mutatott be a skótok ellen, amiben csak az volt a vigasztaló, hogy ezekkel a skótokkal még mi is játszunk, márpedig ha van csapat ebben a 24-es mezőnyben, amely megverhető, akkor Steve Clarke együttese bőven ilyennek mutatkozik. Egy szó, mint száz: a rajtot csúnyán elhibáztuk. Akinek a folytatásról halvány fogalma is van, az finoman szólva nem fejti ki az igazság minden részletét. Ezt a kifejezést ugyan a politikában szokták használni, no, de ott azért mégis csak könnyebb, nem vezeti rá a védelmünkre sem Xhaka, sem Vargas, sem Embolo a labdát.
Most már Kroos, Havertz, Musiala és Gündogan következik.
Egyenként
Gulácsi (7) remekül védett, nála talán csak Dibusz védett volna jobban, és akkor Szappanosról még nem is beszéltünk.
Lang (4) bizonyította: ha valaki nem teljesen egészséges, soha sem szabad egy mérkőzést elvállalnia.
Willi Orbán (4). Nála már régen nem az a meglepő, hogy a csapata és a magyar válogatott oszlopa, meghatározó egyénisége, hanem az, hogy tud olyan rosszul is játszani, mint most a svájciak ellen.
Szalait (4). A kapitányi hűség állította a kezdőbe, mert amúgy nem volt tétel, amely emellett szólt volna. (Most értékelődött fel igazán a középső Dárdai-fiú.)
Dárdai (–). Tíz perc alatt még megizzadni sincs ideje az embernek.
Bolla (5) hozott némi szint a játékba, de a sötétszürkéből sohasem lesz rikítóan piros.
Fiola (4) lelkes volt, mint mindig, de ezúttal még Hajdú B-t sem tudta lázba hozni.
Nagy Ádám (5) ott volt, játszott, egy válogatottsággal megint közelebb került Puskáshoz (!) az örökranglistán.
Kleinheisler (5) ahogy mondani szokták: a szívét is belefőzte, csak a kávé hiányzott.
Schäfer (4) titkos aduként kezdett, aztán alig került asztalra a partiban.
Kerkez (4). Nem ezért a játékért környékezi a Manchester United.
Ádám Martin (–). Észre sem vettem.
Sallai (4) közelről nézte a történéseket.
Szoboszlai (4). Hát, ez meg mi volt?
Varga (5). Ha nincs, a fejes gólja most azon gondolkodnánk, hogy Ádám Martin kezdjen-e a németek ellen.
