Két, szinte egy időben rendezett nagy futballtorna ért véget az elmúlt hétvégén. A sportág legnagyobb szerelmesei minden bizonnyal alig aludtak a mögöttünk hagyott egy hónapban, hiszen – csak az európai drukkereknél maradva – napközben, este a németországi Eb, éjszaka pedig a Copa América mérkőzéseit figyelhették. Eltérő stílusok, eltérő körítés és hangulat: következzék most egy szubjektív összehasonlítás a két viadal között.
Kis túlzással mintha két különböző sportág eseményeit néztük volna. Ez így némileg furán hangozhat, de az egyes statisztikákkal foglalkozó elemző oldalak, szoftverek is megerősítették, hogy teljesen más stílusban, felfogásban futballoztak a résztvevő csapatok.
Az Eb meccseit vizsgálva azt láthatjuk, hogy a passzok száma jelentősen meghaladta a Copán látottakét. Vegyük példának az Olaszország–Albánia csoporttalálkozót: a taljánok 809, az albánok 372 átadást hoztak össze, percenként 12,2 passzal. Ezzel szemben az Ecuador–Jamaica összecsapáson ez utóbbi mutató 6,1 volt, 275, illetve 332 átadással.
Ezek teljesen átlagos adatok a két torna meccseit figyelembe véve, és valóban, ha az Eb eseményeire akarunk visszaemlékezni, arra jutunk, hogy – sokszor unalmas – passzolgatás jellemezte az együtteseket. Ezek jelentős részben a biztonságra való törekvésre utalnak, a passzok döntő többsége a saját térfélen vagy legalábbis a felezővonal közelében történt. Az általános felfogás ugyanis a papíron esélyesebb, vagyis nagyobb tudással rendelkező csapatoknál az volt, hogy legyen nálunk a labda, addig nagy baj nem történhet, és azért felesleges kockázatot ne vállaljunk.
Az Eb egyik legsikeresebb válogatottja, a döntőt játszó Anglia vagy éppen a zseniális játékosok egész sorát felvonultató Franciaország és Belgium, de említhetnénk az egyébként hatékony és eredményes futballt produkáló Svájcot, a fentebb említett, nézhetetlen és felismerhetetlen focival előrukkoló Olaszországot és a levitézlett Horvátországot is – valljuk meg – legtöbbször untatott bennünket.
A Copa mellett ugyanakkor az szól, hogy őszintébb, direktebb, általánosságban véve is gyorsabb játékot láthattunk. Kevesebb passzal, hosszabb indításokkal, gyakoribb egy az egy elleni szituációkkal, rengeteg párharccal. Annak, aki tényleg rendszeresen nézte mindkét viadal mérkőzéseit, egyértelműen az lehetett az érzése, hogy az Egyesült Államokban több az esemény, jóval több a kockázatvállalás, nézhetőbbek a meccsek.
Mindez persze részben azt is jelentette, hogy a játék gyorsasága és az említett rizikós szituk miatt a hibák száma nagyobb, a passzpontosság pedig gyengébb volt, ugyanakkor a kapuk jóval sűrűbben kerültek veszélybe, több volt a gólhelyzet, az izgalmas esemény.
Vegyünk egy másik szempontot: nézzük meg, hogy a nagy egyéniségek szemszögéből hogyan nézett ki a két torna.
Az Európa-bajnokságon a legnagyobb sztárok jelentős része elmaradt a várakozásoktól. Harry Kane ugyan társgólkirály lett három találattal, de a játékában többnyire nem volt átütőerő, kifacsartnak és lassúnak tűnt. Kylian Mbappéval kapcsolatban maximum az orrsérülése marad emlékezetes, Romelu Lukaku mindent (is) kihagyott, Cristiano Ronaldo dettó, még a 11-esét is, Robert Lewandowski egyáltalán ott volt Németországban? A sort folytathatnánk.
Szó se róla, akadtak fantasztikus teljesítmények, elsősorban a spanyoloknál (Rodri, Olmo, Yamal), de akár Musialát is említhetjük, mégis, valahogy a Copa gigaklasszisai jobban hozták magukat, talán motiváltabbak is voltak.
Lionel Messi 37 évesen is sikerre éhesen, igazi vezérként futballozott, Angel Di María hattyúdala fantasztikusra sikeredett az argentinoknál, Lautaro Martínez a meccsei kétharmadán csereként pályára lépve (!) tudott gólkirály lenni (ötször is beköszönt), a kolumbiai James Rodriguez krisztusi korba lépve is megmutatta, miért tartották egykor a világ egyik legtehetségesebb játékosának és miért játszhatott többek között a Real Madridban és a Bayern Münchenben is.
Egy szó, mint száz: az amerikai kontinens legnagyobb csillagai hozták azt, amit a rajongók vártak tőlük, amiért szeretik és szeretjük őket.
Pár szóban a hangulatról, az érzelmekről. Sok szó esett arról, hogy az Európa-bajnokság kapcsán az elüzletiesedés, a pénzközpontúság került a fókuszba, és ebben bizony sok igazság van. Az UEFA rendezvényeire ez egyre inkább jellemző: minél több bőrt lehúzni a játékosokról és persze minél több lóvét legombolni a nézőkről. Ergo az Eb, a Bajnokok Ligája egyre inkább egy kifejezetten tehetős réteg kiváltsága lett, ez pedig a körítésen is meglátszik.
Mind többen szidják az európai szövetséget, mondván túl sok a „töltelékcsapat”, olyan együttesek, melyek a létszámemelés nélkül valószínűleg nem jutnának el a tornára. Ki kell viszont mondani, hogy ha ezek a főleg kelet-európai gárdák, mint például a magyar, a román, az albán vagy a szlovák, nem vettek volna részt a megmérettetésen, jobbára gazdag nyugat-európai szalondrukkerek és jómódú turisták tűntek volna fel a lelátókon. A mieink vagy akár keleti szomszédaink viszont apait-anyait beleadtak.
A Copa Américán sajnos nem volt lehetőségem jelen lenni, de az a közvetítésekből is világosan lejött, hogy a dél-amerikai csapatok, illetve Mexikó híveinek köszönhetően elképesztő atmoszféra alakult ki a stadionokban, a fanatikusok fantasztikus szurkolást produkáltak.
Összefoglalva: mind a pályán a játékosok, mind a lelátón a drukkerek nagyobb szívvel tették a dolgukat, érzelmileg-mentálisan jobban odatették magukat – legalábbis kívülről ez jött le. Inkább hasonlítottak az Egyesült Államokban látottak arra a focira, amit annyira szeretünk. Ergo nálam a Copa nyert.
