Valamikor a nyolcvanas évek elején nagy megtiszteltetésben volt részem. Ligeti Nagy Tamással, a nagyszerű újságíróval, menedzserrel együtt meglepő felkérést kaptunk: játsszunk egy vagy két meccset a Szocreál csapatában. Nem a futballtudása miatt volt rang ebben a tizenegyben pályára lépni; szó, ami szó, többeket nem lehetett labdavirtuóznak nevezni a gárdából, na de a nevek, a tekintélyük – attól aztán megremegett a lábam. A kapuban Csurka István, a jobbhátvéd Moldova György, a védelem tengelyében Végh Antal, a balfedezet Veszprémi Miklós, aki egyben lelke-motorja volt a Szocreálnak, szervezte a mérkőzéseket, pontos programot készített a játékostársak számára, edzéseket tartott.
Még hosszasan sorolhatnám az ismert és kevésbé közszájon forgó tollforgatókat, akik lelkesen rúgták a bőrt a Lumumba utcai (mai nevén: Róna utca), a Kéményseprők birtokolta, salakos pályán. A fekete ruhás, kormos arcú, háztetőartisták csekély pénzért vagy szívességből befogadták az írókat. Játékostársaim közül meglepett Csurka Pista biztos labdafogása, és bátorsága, ahogy kijött a magas labdákra. Jóval száz kilón felül is ruganyosan mozgott, de a lapos lövéseket érthetően nem kedvelte.
A jobbhátvédről emlékeimben az maradt meg, hogy rengeteget futott, mindig ott csüngött a szélső nyakán, levakarhatatlanul nyüstölte a csatárokat. Moldova Gyuri, ahogy ő fogalmazta meg önmagáról, az erőfocira adta a fejét és nem az észjátékra. Hazudnék, ha labdaügyesnek mondanám, de a lelkesedése lenyűgöző volt. A zuglói derbik után villamossal mentünk haza, Moldova velünk jött, lévén soha életében nem vezetett autót, mindig gyalogolni láttam vagy éppen autóbuszra, villingerre várt. Általában nem sokat dumált, ha valami poént belökött, azon először ő kezdett nevetni. Olyan jellegzetes Moldova-stílusban, nem harsányan, csak szerényen. Jelezve: a magánéletben is akad humormuníció, nemcsak a könyvekben.
Az elmúlt években gyakran találkoztunk, kávéztunk. Általában hétvégeken. Első kérdése: mit játszott, a Vasas, feljut-e az NB I-be? Aztán legyintett, ez a foci már nem ínyére való, nem lelkesítette. Imádta a piros-kékeket, Szilágyi Gyuláról, Csordás Lajosról, Bundzsák Dezsőről, a népligeti és Fáy utcai kilencven percek atmoszférájáról, csodás hangulatáról percekig tudott mesélni. Kevesen tudják róla, hogy annyira szerette a focit, hogy a Pénzügyőröknél hosszú éveken, át társadalmi munkában a gyerekekkel foglalkozott. Edzőként rajongtak érte a srácok, ráadásul ki tudta szúrni, melyik gyerkőcben motoszkál több tehetség, elhivatottság, rátermettség.
A pályán sportszerűen küzdött, nem volt alattomos, durva. Moldovát íróként is pontosan ezek a tulajdonságok jellemezték, és ha valaki ebben a minőségében „letalpalta, mellbe rúgta”, csak mosolygott vagy félmondattal intézte el a percemberkék, a cipője sarkáig fel sem érők sárdobálását, károgását.
Könyvein még generációk nőnek fel, mert irodalmi értéküket – a mennyiségi rekordok mellett – az adja, hogy hatalmas olvasótábora mindig érezheti bennük a szerző tisztességét és őszinteségét. 88 évet élt a futball szerelmese, az értünk aggódás csendes krónikása. Hangját csak akkor emelte fel, ha sorstársain, a kisembereken verték el a port. Ilyenkor mindig bekiabált: ”Játékvezető spori, ez így nem frankó!”
Búcsúzom Moldova Györgytől, a kávé kihűlt, és cukor nélkül nagyon keserű.
