Ez valóban egy olyan pillanat volt, amiért a labdarúgás toronymagasan a legnépszerűbb sportág a világon.
Azonnal helyesbítek: két pillanatról beszélek.
Az első az volt, amikor sok-sok száz kilométernyire az eseményektől, az érintettet csak hallomásból (vagy úgy sem) ismerők dermedten ültek a foteljukban, és lila ajkakkal percekig azt figyelték, hogy egy futballista (ebben a vonatkozásban édes mindegy, hogy magyar az illető, vagy skót, hiszen nem is olyan sok esztendővel ezelőtt, egy dán fiú, bizonyos Christian Eriksen esetében ugyanez a horror lejátszódott már mind a stadionokban, mind a képernyők előtt) az életéért küzd.
Az egyik legnépszerűbb kórházi sorozatban (és itt most, ki tudja miért, de nem a csehek kedvencére, a Kórház a város szélén című szériára, hanem annak sokkal emelkedettebb változatára, a Vészhelyzetre gondolok) is a legdrámaibb részek közé tartoztak azok, amelyek legalább némileg hasonlítottak a magyar–skót meccsen a válogatott és a Ferencváros minden szempontból príma centerének drámájához.
Ezt a drámát (talán tanulva a korábbi elborzasztó és embertelen esetekből) megpróbáltak a leghumánusabb módon kezelni a televíziók illetékes munkatársai. Nem mutatták premier plánban az élétéért küzdő csatárt, a játékosok (talán ez volt a legemberibb) azonnal élő palánkot alkottak társuk köré, hogy még csak véletlenül se látszódon semmi abból, ami a gyepen történik.
És ami a legközelebb állt ahhoz, amit emberségnek hívtak: a magam részéről egyetlen olyan arcot, olyan mozdulatot, arra utaló gesztust nem láttam vagy hallottam, amely a gyepen ájultan fekvő Varga Barna sorsa helyett azzal foglalkozott volna, hogy „no, most aztán vajon 11-est kapunk ezért az esetért?”
Sokat elmond a csapat belső helyzetéről, hogy a kritikus pillanatokban Szoboszlai Dominiknak volt annyi lélekjelenléte, hogy a partvonal mellett álldogáló, tébláboló egészségügyi stábot a maga mini-műtőnek is megfelelő felszerelésével sérült társához húzta. Dominikot nem érdekelték a szabályok,nem kérdezett senkitől semmit, nem hívott össze az ügyben csapatgyűlést, vagy konferenciát, hanem cselekedett. Pontosan úgy, ahogyan azt egy igazi csapatkapitánynak kell.
Ez a mérkőzés – még ha számunkra varázslatosan is végződött – úgy hetven percen át nem volt más, mint anno egy kilátástalan futballal eltöltött valamivel több, mint egy óra mondjuk az 1. Számú Autójavító–Villforgó BLSZ II-es meccsen, és ebben most az égvilágon semmi degradáló nincs a két ország válogatottjára. Milliméternyi pontossággal azt tették hosszú perceken át, amit az érdekeik diktáltak. Nem véletlenül, hiszen ezen a meccsen mindkét oldalon olyan irtózatosan nagy volt a tét, hogy egyszerűen nem kockáztathatták meg, a jogo bonitót, a régmúlt időknek a maga korában zseniális labdakezelésen alapuló brazil játékstílusát.
Mint egy norvég favágó és egy alaszkai halfeldolgozó brigád csapott volna össze egymással, két olyan társaság, akiknek egyetlen céljuk van: elkerülni azt, hogy gólt kapjanak. Aztán az, hogy hogyan rúgnak, majd csak kiderül valahogy. Az érintetlen hálójukért olyan magas szinten tettek meg mindent, amilyet ritkán látni a futballban. Ezt most nem ironikusan, hanem halálosan komolyan mondom: olyan remekül védekező, játékot tördelő, a labdára a szemük fényénél is jobban vigyázó, a hiba lehetőségét mindenáron elkerülni akaró futballal ritkán találkozik az ember, mint amilyet a magyar és a skót együttes bemutatott.
Ha az lett volna a tét, hogy életre-halálra egy 0–0-s meccset kell játszaniuk, akkor a 70. perc táján már át lehetetett volna nyújtani minden pályán lévőnek a bekkelés Nobel-díját. Azt nem értettem csupán, hogy miután mindkét félnek ezen a meccsen kizárólag a győzelem volt jó, mit gondoltak: ki, mikor és hogyan fog itt gólt rúgni? Azokat, akik majd két-három nap múlva már magát a teljes meccset is az 1970-es vb-döntővel, a Brazília–Olaszország álomfináléval hasonlítják majd össze, szeretném figyelmeztetni, amit az utolsó húsz perc kivételével az addig elteltekről Marco Rossitól kezdve szinte valamennyi magyar játékosig a mérkőzés után nyilatkozott, márpedig sem az edzők, sem a futballisták nem azok a fajták, akik szeretik lebecsülni, vagy alaposan megkritizálni önnön teljesítményüket.
Arról viszont, ami Varga Barnabás drámát követően történt nyugodtan írhatnának akár még verseket is azok a költök, ha még élnének, akiket anno Szepesi György, az 1953-as angol-magyar lefújása után néhány perccel élő, egyenes adásban a rádión át kért erre. Mert az olyan közel húsz perc volt, amiért már önmagáért érdemes volt ezt a labdarúgásnak nevezett játékot kitalálni. Szerintem a pályán lévők maguk sem tudnák pontosan megmagyarázni az okát, de mintha egy karmester jelzett volna nekik, hogy adagióról kéretik azonnal fortissimóra váltani, így aztán elkezdtek egy olyan őrült hajrába, mint akik tényleg egy Eb-n vannak, s valóban az életben maradásuk a tét.
Egy meccs után mindent nagyon könnyű mondani, de futballhoz abszolút hallással bíró társaságom a megmondhatója, hogy én a leggyengébb időszakunkban is váltig állítottam: ezt a meccset, csak mi nyerhetjük meg. Nem azért, mert olyan pompázatosan futballozunk, mert míg a skótok olyan messzire voltak a gólszerzés minimális lehetőségétől is, mint ide a Magyarországtól legtávolabb eső pont, az Új-Zélandhoz tartozó Pitt-sziget, addig a magyar támadásokban mindig benne volt annak a lehetősége, hogy „csak” három vagy négy jó átadás kell és már vezetünk is.
Sajnos, bármennyire kompaktul, egységesen, hallatlanul fegyelmezetten és minden ízében kiszámítottan is játszottunk, ha nem jön ez a hirtelen sebességváltás, talán még mindig 0–0-ra állnak a csapatok. A játék felpörgésében, persze, az is benne volt, hogy a skótok is kezdtek egy komolyabb válogatottra hasonlítani. Az echte gólhelyzet, a vitathatatlan ziccer ekkor sem volt ugyan bene a játékukban, de valamelyik kósza támadgatásukból akár be is találhattak volna. Vagy kaphattak volna (ugye, milyen jó is az, ha van VAR!) egy büntetőt, amikor Willi Orbán a fűbe gyömöszölte a skót játékost, vagy ha Gulácsi nem találja ki már öt ütemmel korábban, hogy a lőni akaró skót miben mesterkedik.
Nem azt mondom, hogy egy napon lehet őket említeni akár Németországgal, akár Svájccal (bárcsak velük kezdtük volna a sorozatot, hangulatilag nem ülünk fel arra a hullámvasútra, amelyre a svájciak elleni első félidőt követően kénytelenek voltunk jegyet váltani), de talán a mezőny egyetlen csapatával sem, azt azonban állítom: ezt a meccset ők is ugyanúgy megnyerhették volna. Emlékezzünk csak: a mindent eldöntő gólt úgy rúgtuk, hogy a skótok íveltek be szögletet és a magyar kapu előtt alakult ki olyan csúcsforgalom, mint a Körúton délután öt óra tájban.
Ha Ádám Martin nem rúg össze egy skót játékossal és bivaly ereje miatt ebből az összerúgásból nem ő jön ki győztesen, akkor soha sem kerül a labda a kezdőkör táján bóklászó Szoboszlai elé. Az addig inkább csak egészségügyis csapatkapitány az alig néhány perccel korábban beállt Csoboth elé gurított, aki szerencsére nem azon spekulált, hogy néhány másodperccel korábban hogyan hagyhatta ki a meccs helyzetét, hanem remekül indította a jobbszélen futó Sallait.
Ha a skót kapus, ami a helyzetet és a meccs állását ismerve teljesen logikus lett volna, feljön a szöglethez, hogy hátha tud lőni, vagy fejelni, akkor Sallai már a teljesen üres kapuba vezetheti be a labdát, így azonban még választania kellett a jó helyzetben lévő Szoboszlai és a még jobb helyzetben lévő Csoboth között. Ám a gól pillanata előtt álljunk meg egy szóra, mert a meccs hősével kapcsolatban van egy személyes élményem, ráadásul egy olyan időből, amikor még 16 évet kellett várnia ahhoz, hogy egyáltalán megszülessen.
1984 májusában, Kijevben és Moszkvában rendezték az Ifjúsági Európa-bajnokságot, amelyre Bicskei Bertalan vezetésével valljuk be, minimális eséllyel utazott ki a csapat. Aztán győztesen tért vissza a magyar futball egyik legszebb és legszerethetőbb emlékét megalapozva, játékosai között azzal a Csoboth Róberttel, akinek a fia 2024. június 23-án, vasárnap este Stuttgartban a Magyarország–Skócia Eb-csoportmérkőzés 100. percében egy életre beírta magát a magyar futball történetébe.
A papa, Csoboth Róbert nem játszott az ifi Eb mérkőzésein, pedig remek futballista volt, de miután a csapat nem vele kezdett, akik meg a kezdőben voltak azonnal egy hármast rúgtak a csehszlovákoknek és attól a perctől kezdve a végső győzelemig nem tudtak megállni, Bicskeinek sem lehetősége, sem akarata nem volt a változtatásra. Aztán eljött ez a varázslatos este, egy 24 éves fiú valóra váltotta édesapja álmait. No, meg azt hiszem minden magyar futballszerető emberét, akik most teljes joggal lehetnek büszkék erre a csapatra.
Mert most van miért dicsérni őket. Most nem kell valami kis jót keresni a Svájc elleni rémdrámában, vagy a németekkel szemben végigélt „sanszunk nincs” történésekben. Te meg Kevin, csak fuss, fuss, ahogyan tette egy világhírű film főhőse, aki leült egy padra és történeteket mesélt az arra járóknak az életéből. Te majd arról mesélsz, milyen volt az, amikor Sallai meglódult a jobb szélen, az alapvonalnál felnézett, beadott, a labda meg egyszer csak ott volt a lábad előtt.
Egyenként
GULÁCSI PÉTER (7) ismét maga volt a nyugodtság, a hátsó sorok biztonságának fő letéteményese. Igazi nagy kapusbravúrra most nem volt ugyan szüksége, de két „fél-nagy” bravúrt igy is bemutatott. Dibusz és Szappanos is remek kapusok, de Rossi eddig hibátlanul választotta Gulácsit a kezdőbe!
BOTKA ENDRE (7) nem véletlenül került az induló csapatba, egy várhatóan harcos-karcos, csupa bruszt meccsre pontosan olyan stílusú védők szükségeltetnek, mint a Fradi Andyje. A támadásokat is megpróbálta segíteni, már amikor egyáltalán támadtunk, a véghajrában meg a mesterembereké volt a főszerep.
WILLI ORBÁN (7) szinte mindent helyrehozott azokból a hibákból, amelyeket az első két meccsre, mindannyiunk megdöbbenésére elkövetett. Ez már az az Orbán volt, akit megismertünk. Szoboszlai remek szabadrúgása után máskor százból kilencvenkilencszer a hálóba fejeli a labdát. Ez most az az egy volt, amikor nem.
DÁRDAI MÁRTON (6) kezdi megtalálni helyét a kezdőcsapat védelmében, bár a három mérkőzés közül most játszott a leginkább láthatatlanul. (Igaz, maga a csapat sem világított, úgy, mint egy diszkólámpa.)
SZALAI ATTILA (–) fontos pillanatban tért vissza a csapatba, még akkor is, ha amikor beszállt, már inkább támadtunk, mint védekeztünk, de egy nagyon veszélyes skót támadást így is megállított.
BOLLA BENDEGÚZ (5) egy életerős lövéssel kezdte a meccset, de a folyatásban már nem igazán azokra az erényeire volt szükség, amelyekben ő nagyon erős. Nem volt összjátékunk, nem voltak kombinációink, inkább vadul bekkeltünk, mint építkeztünk, s ebben a többiek jobbak.
CSOBOTH KEVIN (9) bár csak 17 percet töltött a pályán, s ilyenkor a futballszakma íratlan szabályai szerint nem szoktunk senkit osztályozni, ám, ha valaki két kávényi idő alatt rúg egy kapufát, majd góljával megteremti a lehetőséget a válogatott számára ahhoz, hogy ne érjen véget számunkra az Eb, akkor az egy 9-est megérdemel (tulajdonképpen egy 10-est is).
SCHÄFER ANDRÁS (5) sokat tehetett volna azért, hogy játékosabb legyen a futballunk, ám ezúttal önmagát visszafogva beállt a sorba és védte azt a területet, ahonnan a skótok egyáltalán kapura rúghattak. Hasznos tagja volt a győztes csapatnak.
CALLUM STYLES (5) Bollához hasonlóan (vagy még inkább…) a brit-stílusa miatt került a kezdőbe, amit az első, semmitmondó játékrészben viszonylag kamatoztatott is. Amikor néha igazán játszottuk a futballt már nem nagyon volt rá szükség.
NAGY ÁDÁM (5) meccs közben elfoglalt helye volt a legfurcsább, hiszen ő nem szokott Rossihoz ilyen közel ülni. Amikor beszállt a megszokott „nagyádámos” futballt hozta.
KERKEZ MILOS (5) szinte képtelen stílust váltani. Ő az a futballista, aki otthon, idegenben, alacsonyabb osztályú kiscsapat, a Liverpool, vagy a magyar válogatott színeiben szinte pontosan mindig ugyanabban az ütemben játszik. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rosszabb, vagy jobb napjai, de a bal oldal bejátszását bármikor nyugodtan rábízhatja a kapitány. Vagy ha nem, akkor jön Nagy Zsolt, aki szinte ugyanaz – pepitában.
NAGY ZSOLT (–) jött is közel negyed órára és majdnem szerzett egy gólt.
SALLAI ROLAND (7) a csapat egyik legjobbja volt, amit lendületének, sikeres cseleinek, és szórványosan megeresztett lövéseinek köszönhet. Persze, ha nem csinál egész meccsen semmi mást, csak úgy adja Csoboth elé a labdát, ahogy adta, akkor is megemeljük előtte a kalapunkat.
SZOBOSZLAI DOMINIK (5) Varga Barna baleseténél olyan volt, mint a legnagyobbak csapatkapitánya. Amúgy elment mellette, fölötte a meccs, de csak azért, mert minden lépésénél látszik, hogy nagyon fél, nehogy rásérüljön amúgy sem teljesen egészséges lábára.
VARGA BARNABÁST ezúttal ne osztályozzuk. Szorítson szívből, mindenki a mielőbbi felépüléséért!
ÁDÁM MARTIN (6) kifejezetten jól illeszkedett a játékba, a jövőben (Varga ezen az Eb-n már nem játszhat) nagy szükség lesz rá.
