Egy forintot nem áldozok a bukmékereknél arra, hogy valaha soccer, vagyis igazi foci lesz majd az Egyesült Államokban. Tudom, az 1930-as világbajnokságon harmadikok lettek, de ezt fogadjuk el a szerencse és a véletlen közös gyermekének. 1950-ben, a brazíliai vb-n 1-0-ra legyőzték Angliát, ezt a bravúrt sem lehetett komolyan venni. Akadt olyan brit újság, amelyik sajtóhibának vélte az eredmény közlését, 10-1-es angol győzelmet vizionáltak. A világsajtó gúnyolódott is meccs után, mondván, a nyeles labdával futkározók hazaküldték a világbajnokságról a sportág tanítómestereit.
Jó huszonöt év után valakinél leesett a tantusz, és elkezdett üzletet remélni a fociból, 1975-ben a Cosmos csapatához invitálta Pelét. Ez a New York-i kiruccanás két évig tartott, a futballfenomén 2.8 millió dollárért írta alá a szerződést. Akkoriban ez horrorisztikus összegnek számított. Mielőtt a 37 éves brazil csillag lelépett volna a porondról, a Cosmos ismét nagyot húzott. A 32 esztendős, szintén világbajnok zsenit, Franz Beckenbauert is leszerződtette. Megőrült a közönség, valósággal megrohamozták a jegypénztárakat. Sorozatosan telt házas meccseket rendeztek, ami esetenként 78 ezer nézőt jelentett. Ilyen vonzereje volta annak, amikor Pelé és Beckenbauer együtt lépett pályára. A Cosmos mecénásai elégedetten terpeszkedhettek el páholyaikban.
Természetesen más, Európában vagy Dél-Amerikában már pályájuk zenitjén túljutott sztárokat is odacsalogatott a pénz, az extra jövedelem. Már-már úgy tűnt, az USÁ-t is meghódította a soccer. 1978-ban Pelé távozott, állítólag tisztán hatmillió dollárral a zsebében fejezte be New York-i kiruccanását. Két év múlva Beckenbauer is vette a kalapját, az ő jövedelmét örök homály fedi, de Ferenc császár sem üres kézzel tért vissza immár a Hamburg együtteséhez, ahol még két évig fantasztikusan adta elő futballművészetét. Középhátvédként ezüstéremhez, sőt, bajnoki címhez segítette hozzá a kikötőváros csapatát. Levezetésként még egy évre visszatért a Cosmoshoz, de ekkor már nem hatott az újdonság erejével, Beckenbauer nimbusza alábbszállt. A nyolcvanas évek közepén rá kellett döbbeni a befektetőknek, hogy a kiöregedőben lévő világhírű vagy korábban nemzetközi szinten jegyzett játékosokkal nem lehet végérvényesen csatát nyerni. Az Egyesült Államokban ez kevés ahhoz, hogy a soccer gyökeret eresszen.
Az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon igazi nagyágyút dobtak be az amerikaiak a foci népszerűsítésére. A korábbi sikeres külügyminisztert, a világon elismert diplomatát, Henry Kissingert. A zsúfolásig megtelt konferenciateremben, a személyes benyomásom alapján állíthatom, olyan szuggesztivitással, meggyőzőerővel érvelt, hogy a közönséget valóban magával ragadta. Elmesélte a német származását, a gyerekkori futballélményeit, amelyeket még a szülőhazájában élt át, és ígéretet tett arra, 1994-ben az Egyesült Államokban olyan világbajnokságot rendeznek, hogy leesik az állunk.
Így történt.
Ismét csak a saját élményeimmel, emlékeimmel kell előhozakodnom, de az amerikaiak maximálisan kitettek magukért. Soha nem felejtem el, hogy milyen egyedi, igazán extra húzásokat alkalmaztak a világbajnokság népszerűsítésében. A stúdióbeszélgetés után a CBS show műsorainak házigazdája, David Letterman azt javasolta riportalanyának, az amerikai válogatott jól megtermett kapusának, Tony Meolának, menjenek le a felhőkarcolók övezte főútra, és ott rúg neki tizenegyeseket. Letterman a mikrofonnal bánt jobban, három ügyetlen próbálkozás után jelezte: véglegesen visszavonul a focitól.
1994. után tényleg lendületet kapott a soccer az Egyesült Államokban. Az iskolákban pártfogolni kezdték, az igazi robbanást viszont a női vonalon tapasztalhattuk: 1991-től kezdődően négyszer nyertek világbajnokságot és négyszer lettek olimpiai bajnokok. Káprázatos fejlődés. A férfiak még elmaradnak ettől a szinttől, de már őket sem szabad lenézni.
Itt tartunk ma, és elérkeztem ahhoz a ponthoz, amit el akartam kerülni, az öntömjénezést. Még sem hagyhatom ki az ARENA4 tv-csatornát és az ARENA4+ online platformot, amelyek rendszeresen adják az MLS mérkőzéseit. Azóta lesütött szemmel, csak szigorúan a négy fal között vallom be:
Tévedtem.
Ott, az óceánon túl is egyre inkább tudnak focizni. Ehhez persze magyar játékosok is kellettek. Sallói Dániel vagy Gazdag Dániel nevét ma már kívülről fújják az amerikai drukkerek. Gazdag legutóbbi csodálatos gólját valósággal belcantóban énekelte meg a philadelphiai televíziós kommentátor.
Ők ma már nem levezetnek és pénzt kergetnek, hanem küzdenek és fejlődnek egy színvonalas bajnokságban, gazdagabbá téve azt a kínálatot, amelyből Marco Rossi válogathat.
