Volt egy időszak, amit Hollywood aranykorának neveznek – 1927-ben kezdődött, és nagyjából a hatvanas évekig tartott. Az ipar fejlődött, változott, filmet filmre gyártott, és a mozilátogatók nem tudtak betelni vele. Csillogás, glamour, varázslat – így írhatjuk le ezt a kort, meg persze azokkal, akik tartalommal töltötték meg.
Egyiküket Ginger Rogersnek hívták, vagyis Virginia Katherine McMath-nak. 1911. július 16-án született Missouriban. Karrierje tinédzserkorában kezdődött – már 14 évesen megnyert egy charleston-(tánc)versenyt, ennek köszönhetően hamarosan zenés műsorokban énekelt és táncolt. Mint annyi színésznek, neki is a gimnáziumban kezdődött a karrierje, a Fort Worth-i Central High Schoolban szerepelt egy színdarabban, amelyet édesanyja írt és rendezett. 1929-ben pedig már a híres New York-i Paramount Színházban énekelt. Ugyanebben az évben debütált a zenés vígjátékban Guy Bolton Top Speed című művében, amelyben Brooks Atkinson, a New York Times munkatársa úgy jellemezte őt, mint egy szemtelen, humoros és elbűvölő fiatal lányt.
Még egy évet töltött New Yorkban, ahol színházban játszott, egészen addig, míg le nem csapott rá Hollywood, és ezzel számára is elérkezett az aranykor. 1933-ban elkészítette a 42nd Street, a Táncoló tündérek, a Sitting Pretty című filmeket, de a negyedik filmje volt az, ami örökre megváltoztatta az életét: a Flying Down To Rio egy csapásra sztárrá tette, és megismertette Fred Astaire-rel. A következő hat évben Fred és Ginger további nyolc musicalben léptek fel együtt -, majd mindenkit meglepett azzal, hogy 1940-ben Oscar-díjat nyert, mint a legjobb színésznő a Leánysors című megható, kicsit sem énekes romantikus filmjében.
Vonzerejüket egy riporter így próbálta megmagyarázni: „ők ketten millióknak adtak egy olyan képet a táncról, amely felszabadítja a szívet, mint ahogyan a szárnyak szabaddá teszik a madarat”. Katherine Hepburn ennél őszintébben fogalmazott, szerinte Astaire eleganciát kölcsönzött társnőjének, akitől szexepilt kapott cserébe.
Rogers a ’40-es években azon dolgozott, hogy még viccesebb legyen és emellett a katonaság szórakoztatásában vett részt. Fáradhatatlanul turnézott és szerepelt az évtized legjobb vígjátékaiban, köztük a Tom, Dick and Harry, A csitri, és a Roxie Hart című filmekben.
Szerepei 1945-ben a legjobban fizetett hollywoodi sztárrá tették. Folyamatosan alkalmazkodva a közönség változó ízléséhez, Rogers az 1950-es években a televízió felé fordult, és a komoly drámáktól a Noel Coward-vígjátékokon át Bob Hope és Perry Como legjobb varietéműsoráig mindent elvállalt. Hollywoodi évei alatt Rogers időről időre visszatért a New York-i színpadra, de 1965-ben, 35 évvel első New York-i fellépése után, az évtized legnagyobb musicaljébe, a Hello Dollyba ismét beugrott. Megjelenését soha nem szűnő tapssal jutalmazták.
Rogers még hosszú évekig szerepelt filmben és színházban. A legtöbb hollywoodi történész szerint az aranykor az 1960-as években ért véget. Ezt követően Ginger Rogers még fel-feltűnt a televízióban. Utolsó szerepe a Hotel című sorozat egyik epizódjában volt 1987-ben, utána már csak önéletrajzi könyvén dolgozott, amely 1991-ben jelent meg. 1992-ben életműdíjat kapott a Kennedy Center-től, három évvel később hunyt el, 1995-ben.
És, hogy mi a helyzet a magánéletével? Az egész világ találgatta, vajon Fred Astaire-rel volt-e bármi közük egymáshoz. A válasz igen, igaz, jóval azelőtt, hogy együtt dolgoztak volna, amelynek azonban hamar vége lett, és hiába alkottak egy párt a vásznon, még csak csókolózni sem csókoloztak sohaVoltak viszont más férfiak a kalapban. Ott volt egészen korán 1929-ben egy Jack Pepper nevű férfi, akivel a házasság mindössze két évig tartott. Őt három évvel később Lew Ayres követte – 7 év után váltak, majd jött 6 évig Jack Briggs, őt követte 4 éven át Jacques Bergerac, majd nyolc éven át William Marshall felesége volt. Egy kivétellel mindegyikük színész volt. Érdekes módon gyermeke nem született, az életrajzírók szerint azért, mert nem akart – nehéz gyerekkora volt, egy ideig nagyszülei nevelték, és apjával is ellentmondásos volt a viszonya.
