Három rövid, a régi futball hangulatát visszaidéző történet Dalnoki Jenőről, a Ferencváros legendás játékosáról és edzőjéről.
1.
Az első történet szereplői: a kétségek közt gyötrődő, megszeppent, nem éppen labdavirtuóz labdarúgó és a hajdani válogatott, olimpiai bajnok labdarugó, későbbi neves edző, Dalnoki Jenő. Helyszín: az Üllői úti Fradi-pálya salétrom rágta, öreg öltözője. A beszélgetés Időpontja: 1969 tele vagy 1970 januárja.
A tréner zöld gatyában ül a fotelban, szájában az elmaradhatatlan pipa. A félszeg, a majrétól érhetően sápadt húszéves legényember így kezdi mondandóját: “Jenő bácsi, tegnap szereltem le a katonaságtól, Szegeden játszottam a megyei első osztályban. Középpályán egész tűrhetően ment a játék, most azonban szeretnék visszajönni a nevelő klubomhoz. Mennyi esélyem lehet a Ferencvárosban?”
Dalnoki nagyot szippant a csutorájából, aztán a következőket mondta: “Nézd, ha az első csapatot légi szerencsétlenség éri, a tartalékokat elviszi a diftéria, a megmaradt játékosokkal az influenza végez, na, akkor sem tuti helyed.”
A leforrázott fiatalúr olyan halkan csukta be maga mögött az öltöző ajtaját, mintha soha ott se lett volna.
2.
A második tétel időpontja 1974 márciusa. Helyszíne a frissen elkészült Ferencváros pálya akkor gyönyörűségen szép, modern öltözője.
Nyilasi Tibor 1973. május 19-én a Népstadionban játszott először a Fradi felnőtt csapatában. Ezen a bajnoki mérkőzésen még Csanádi Ferenc volt a zöld-fehérek trénere, és Nyíl a jobbszélső Engelbrecht helyére állt be az 53. percben. A Komló ellen nyögvenyelősen 1-0-ra nyert a Ferencváros.
Eltelt néhány hónap, és Dalnoki Jenő ülhetett vezetőedzőként az FTC kispadjára. Szó, ami szó, kezdetben Nyilasi nem tartozott a kedvencei közé. Még az az őrült ötlet is felvetődött benne, hogy Nyilasit leküldik Pécsre, cserébe valamelyik éppen villogó baranyai focistáért. Szerencsére a gondolat elhalt, még mielőtt megfogant volna.
Nyíl maradt, hála a magasságos égnek. Dalnoki első hónapjaiban azonban a még hosszú hajú, cingár, hórihorgas, Tibinek voltak gyengébb meccsei. Az egyik közben néhány türelmetlen drukker, szidta, kifütyülte a középpályást. A mérkőzés végén, érthetően búsan ballagott be az öltözőbe, összezuhanva, magába roskadva ült le a padra.
Dalnoki “jóságos” monológja ekkor vette kezdetét: “Tibikén, ne törődj az ezerfejű cézárral, ilyen ez a közönség. Még engem is kifütyültek, igaz, csak egyszer-egyszer, de Te rá se hederíts! Van ilyen, mindenkinek lehet rossz napja. A közönség ma szapul, holnap meg felemel. Most nyugodj meg! Menj be a medencébe, aztán gyúrasd le magad a Dóka Gyuri bácsival (az a kedves ember több két évtizedig volt a Ferencváros masszőrje) – és hagyd a picsába abba a futballt!”
Szerencsére Nyilasi nem szívta mellre ezeket a gonosz szavakat, mert sztárrá vált a Ferencvárosban, a válogatottban és Bécsben is az Austria Wiennél, Ezüstcipőt nyert, és két világbajnokságra is kijutott.
3.
A harmadik epizód főszereplője ismét Dalnoki Jenő, a zrikálás alanya pedig Ebedli Zoltán. Az Üllői úti stadionban ritkaságnak számított, ha egy vidéki csapat pontot tudott rabolni. A vereség általában borítékolható volt, a Fradi többnyire nem adott kegyelmet.
Ezen a napon, talán a Szeged ellen zuhogó esőben, sáros, dagonyás pályán mégis csupán 2-2-vel kellett megelégednie a Fradinak. Hazai környezetben ez több mint blama. Ebedlinek, aki Dalnoki egyik, vagy talán legkedvesebb játékosa volt, semmi sem sikerült. Az az irányító középpályás, aki lelke, motorja, szellemi epicentruma volt a csapatnak, ezúttal gyalázatosan futballozott.
Nos, a lefújás után a csapzott, talpig sáros játékosokat az öltöző ajtajában “vigasztalta” Dalnoki. A sor végén baktatott a lelkileg-testileg megroggyant Ebedli. Ekkor felkiáltott Dalnoki a maga kedves, kellemes stílusában: “Zolikám, de kár, hogy nem voltál itt, olyan kurva jó meccset játszottunk a Szegeddel!”
