Szerelem első lépésre – ez a címe annak a romantikus filmnek, amelyet ma 21:00-tól tekinthet meg a STORY4 műsorán. Bizonyos szempontból igazi régi vágású szerelmes történet ez, amelynek főhőse Hope Hayes, tánctanár. Egy szép napon felkérik, hogy készítsen fel a házasulandó párt, Ericet és Adrianát arra, hogy elbűvöljék a násznépet egy gyönyörű közös tánccal. Főleg az erre viszonylag alkalmatlan Ericnek van nagyobb szüksége a koordináltabb mozgáskultúra elsajátításra.
Ericről aztán kiderül, hogy egyébként Manhattan legkelendőbb agglegénye volt, nem is véletlenül, menyasszonya pedig az üzleti partnere. Viszonyuk Adrianával jó, de egyikük sem szerelemből házasodik, hanem gyakorlatilag jobb ötlet híján: mindkettejük családja elvárja, és a szakmai helyzetüket is bebetonozná. És ahogy az lenni szokott, a közelgő dátum nyomásának fokozódásával ez a helyzet sok feszültséget szül, amelyek közt egészen kellemesek is adódnak, Hope és Eric viszonya egyre szorosabb és érzelemtelibb.
Bizonyos szempontból azonban nem szokványos szerelmes filmről beszélünk, hiszen itt nem hullanak rögtön rózsaszirmok az égből, és Eric sem mondja azt nagy hirtelen, hogy sutba a jegyességgel, nekem a táncos lábú fehérszemélyért lángol a szívem. Táncmester és tanítványa meghitt kapcsolatának fontos tartóoszlopa, hogy támogatják egymást abban, kövessék kreatív szenvedélyeik hívó szavát, Hope a koreográfusi hivatást, Eric pedig a színházi lét izgalmait. Persze, hogy menet közben a szerelem is felébred, de küzdenek ellene, hiszen Eric nősülni készül, Hope-nak pedig álmai állását kínálják fel, csak ehhez Londonba kell utaznia. A hogyantovábbról minden kiderül filmünkből.
Itt lenne alkalom megjegyezni, és meg is jegyzem, hogy mindennemű művészetben viszonylag gyakran találkozni azzal a cselekményelemmel, hogy olyan emberekben ébrednek érzelmek egymás iránt egy közelgő esküvő idején, akikben nem kéne. Gyakorlatilag állandóan veszélyben van minden házasságkötés – a filmesek szerint -, hiszen a jelek szerint minden férfi kapósabb lesz, amint vőlegénnyé válik.
Ott van például a Szeretném, ha szeretnél, amelyben Jennifer Lopez játszik (valamiért egy olasz származású) esküvőszervezőt, Maryt, akit épp felkértek, hogy szervezze meg az év társasági esküvőjét, amikor majdnem elüti egy száguldó szemetes konténer. Egy jóvágású, gyanúsan Matthew McConaughey-ra emlékeztető alak, Steve hálistennek megmenti a rossz értékítélete miatt majdnem bekövetkező rút végtől, attól viszont nem tudja, hogy Mary belezúgjon. Pedig pont most kérték fel, hogy szervezze meg az esküvőjét.
Aztán ott van az Álljon meg a nászmenet, amelyben Julia Roberts játssza az egyik női főszerepet, Cameron Diaz a másikat, és mindkettejük vágya tárgya Dermot Mulroney. A sztori megintcsak fantáziadúsabb, mint amit egy ilyen műfajú filmtől várt volna a nagyközönség, pedig közhelyesen indul: Jules (Roberts) és Michael (Mulroney) régi jó barátok, kapcsolatukban mindig is benne volt a kölcsönös vonzalom, de sosem váltották valóra az ilyen irányú elképzeléseiket. Michael egyszercsak felhívja az egyébként tőle távol élő Julest, hogy képzelje, megnősül, elveszi Kimmyt (Diaz), jöjjön, és csatlakozzon az esküvői előkészületekhez. Jules ekkor ráébred ősi, be nem teljesített szerelmére Michael iránt, és egyre aljasabb trükkökkel próbálja elérni, hogy a pár szakítson. Romantikus vígjátékok esetében ritkán fordul elő, hogy a néző nem drukkol őszintén a főhősnőnek, de itt simán megtörténhet, úgy pedig a happy end is édesbús. Az alábbi jelenet az egyik csúcspontja a filmnek, amikor Julest egy meleg barátja hozza kellemetlen helyzetbe egy próbavacsorán vagy min – mondjuk ő már bőven kellemetlen helyzetbe hozta magát azzal, hogy megkérte, tegyenek úgy, mintha együtt lennének, hátha akkor Michael féltékeny lesz.
Hasonlóan sok félresikerült cselekmény és félreértett emberi érzelem jelenik meg a Négy esküvő és egy temetés című, mára klasszikusnak számító angol vígjátékban, ahol ugyanennyi a kínos jelenet, ha nem több, csak nincs amerikai stílusban felhabcsókosítva, meg hát jobb is. 1994-ben jelent meg, és nyilván elfogult vagyok, de a kilencvenes évek rettentően jók voltak ilyen érzelmesfilm-szempontból, mert a szereplők háromdimenziósak, megejtően emberiek, szóval szeretnek, ügyetlenkednek és kedvelhetőek. Jó sokan vannak, nekünk a cikk szempontjából Charles (Hugh Grant) és Carrie (Andie MacDowell) az érdekesek, akik számtalan társasági eseményen találkoznak, és ezeken általában intenzíven éreznek egymás iránt. Még akkor is, amikor Carrie már rég egy Hamish nevű skót menyasszonya. Íme, egy kitűnő jelenet.
Végül pedig félig-meddig ideillőnek, ugyanakkor megkerülhetetlen klasszikusnak érzem az Értelem és érzelem Emma Thompson-féle, utánozhatatlanul jó verzióját. A történet a megözvegyült Lady Dashwoodról és lányairól, a jó származású, ám vagyontalan kisasszonyokról szól, meg persze arról, ami általában sújtotta a nőket az ő korukban: jól kell házasodni, különben az élet reménytelenül boldogtalan lesz. Szerencsétlenségükre sem az okos, megfontolt, hiszen idősebb Elinornak (Thompson), sem a fiatal és szenvedélyes Marianne-nak (Kate Winslet) úgy tűnik, hogy nem ezt szánta a sors; előbbi csendben viseli érzéseit régi, megbecsült barátja iránt, utóbbi pedig kamaszos hevületű szerelembe bonyolódik valakivel, akivel nem kellene. (Ha lehet, mindig kikerülöm azoknak a cselekményrészleteknek az ismertetését, amik lelőnék a poént, de higgyék el, van itt eljegyzés bőven.) Külön érdekessége a film elkészítésének, hogy Thompson minden, megcsalatása miatti szívfájdalmát beledolgozta a munkájába – merthogy rájött, férje Kenneth Branagh tartós viszonyt folytatott Helena Bonham Carterrel akkoriban -, és a forgatás során újra rátalált a szerelem. Egészen sorsszerű volt ez az egész, ebben a cikkben olvashatnak róla bővebben. És tessék, itt egy jelenet magából a kitűnő filmből is.
