A druidák a galliai és brit kelta törzsek papjai voltak, akik egyszerre töltöttek be bírói, tanítói, gyógyítói és jövendőmondói szerepet, továbbá közvetítőként szolgáltak az istenek és az emberek között. Titokzatosságuk kétségtelenül abból fakad, hogy semmiféle írásos emléket nem hagytak maguk után (ismereteiket kizárólag szóban adták tovább egymásnak), így minden, amit róluk tudunk, ókori görög és római szerzők műveiből származik (bár mivel utóbbiakkal a kelták nem ápoltak épp felhőtlen viszonyt, érdemes azokat némi fenntartással kezelni). A legkorábbi ismert források a Kr. e. 3. századból maradtak fenn, később azonban Julius Caesar és Plinius is sokat írt róluk.
Caesar szerint (aki ugyan a legfontosabb forrás a druidák történetéről, de egyes adatait a sztoikus filozófus, Poszeidóniosz elbeszéléseiből vehette, amelyeket később a középkori ír mondák is részben megerősítettek) Gallia társadalmában két kiemelkedő réteg létezett: a druidák és a nemesek (equites). A druidák felügyelték az áldozati szertartásokat, továbbá ők hozták meg a legfontosabb jogi döntéseket, és az, aki ítéleteiknek nem engedelmeskedett, az egyik legszigorúbb büntetésre számíthatott, vagyis kizárattatott az áldozati rítusokból.
A rómaiak nem különösebben szívelték őket, főként épp az emberáldozati szokásaik miatt: Caesar és más római írók szerint a betegeskedő vagy harcokban életüket veszélyeztető druidákért hatalmas, vesszőből font bábukat (wicker man-eket) készítettek, amelyeket élő emberekkel töltöttek meg, majd elevenen elégették őket. Általában bűnözőket választottak töltőanyagnak, de ha épp nem akadt egy sem a közelben, lelkifurdalás nélkül gyűjtöttek be ártatlanokat is erre a célra (amúgy is hitték, hogy a lélek halhatatlan, és a halál után a testből egy másikba vándorol, szóval nem csináltak nagy ügyet a dologból). Egyes leletek, például a Lindow-i férfi maradványai arra utalnak, hogy a kelták valóban gyakoroltak rituális emberáldozatokat, de hogy pontosan mennyit és milyen gyakorisággal, az a mai napig is vita tárgyát képezi.
A druidák évente egyszer szerettek összegyűlni a Gallia spirituális központjának tartott Carnutes törzs területén, ahol jogi és vallási kérdéseket vitattak meg, valamint döntéseket hoztak a törzsek közötti vitás ügyekben. Vezetőiket is itt választották meg, ami az esetek többségében egész civilizált keretek között, szigorú szabályok mentén történt: ha a főnök elhalálozott, a helyére új druidát választottak, és ha több esélyes is akadt a posztra, szavazással döntöttek. Persze nem ment ez mindig olyan gördülékenyen, ezért előfordult, hogy az ösztöneiket kellett bevetniük, és fegyverekkel támadtak egymásra diszkréten, hogy így döntsék el, ki a legérdemesebb a vezetői pozíció betöltésére. És noha kívülről barbároknak tűnhettek ilyenkor, valójában a kor kifinomult emberei voltak (több mint húsz évig tartott a kiképzésük, mire elmélyítették ismereteiket a természettudományok, a csillagászat, az ősi költészet és az istenek tanaival kapcsolatban), és számos kiváltsággal rendelkeztek, például nem fizettek adót, és nem vettek részt a háborúkban.
A római szerzők szerint még a természet erőit is képesek voltak befolyásolni. Plinius például feljegyezte, hogy az újhold hatodik napján egy fehér ruhás pap felmászott a szent fájukra, egy tölgyre, hogy arról aranysarlóval vágja le a mágikus és gyógyító erejéről híres fagyöngyöt, amelyet aztán a termékenységi rituáléjuk során használtak fel. Szertartásaikat szent erdőkben és ligetekben tartották, ahol állítólag varázserejükről is gyakorta bizonyságot tettek: megjósolták a jövőt, állati alakot öltöttek, láthatatlanná váltak vagy épp megváltoztatták az időjárást (vagy szívtak valami nagyon erős cuccot, és buliztak egy hatalmasat). Egyébként az Arthur-mondakör legendás varázslója, Merlin is druidaihletésű karakter lehetett.
A druidizmus végül a római birodalom, majd a kereszténység térhódításával szorult vissza látványosan. Augustus elkezdte betiltani a ténykedéseiket, Tiberius pedig kifejezetten üldözte őket Galliában (és nagy valószínűséggel Britanniában is), mivel hatalmas veszélyt láttak a kelta közösségek összetartásában. Az egyik legismertebb római támadás 60-ban történt, amikor Róma seregei elfoglalták a druidák egyik fő vallási központja, Mona (a mai Anglesey) erődjét, majd egy laza mozdulattal kiirtották őket a szent tölgyfaligeteikkel együtt.
Írországban pedig elveszítették papi szerepüket, ám költőként, történetíróként és bíróként még sokáig tevékenykedhettek. Ma már nem sok druidával találkozhatunk, örökségük azonban nem tűnt el teljesen: a 19. századi romantika időszakának mozgalmai újra felfedezték maguknak a druidizmust, és ettől fogva számos spirituális és természetközpontú filozófiát gyakorló közösség próbálta feleleveníteni a kelta hagyományokat. És bár a modern druidacsoportok már nem kötődnek szorosan az ókori gyakorlathoz, még ma is tartanak kelta eredetű ünnepeket Nagy-Britanniában (a Stonehenge ma is fontos szertartási helyszínnek számít) és az Egyesült Államokban is. Sőt, a mai Mindenszentek ünnepének eredete is a kelták újévi Samhain ünnepére vezethető vissza, amikor is a föld alatti kapuk megnyílnak, majd a természetfölötti és az emberi világ találkozik egymással. A mai „lekopogom” („touch wood”) szerencsehozó babona is alighanem a kelták fák iránti tiszteletének egyik maradványa lehet.
Most, hogy már mindent tud a druidákról, nyugodt szívvel vetheti bele magát Az elveszett ereklyék fosztogatóinak péntek reggel 09:50-kor (TV4) kezdődő epizódjába, amelyben Sidney-nek lehetősége adódik arra, hogy a druidák csillagászati ismereteihez köthető kincsei után nyomozzon, ezért Nigel és Karen társaságában Angliába utazik.
