Nápolyban tetőfokára hágott a futballőrület, a bajnoki címet a városban, sőt, egész Campania tartományban (már előre) eufórikusan ünneplik az emberek – hiába az azóta becsúszott Milan elleni súlyos vereség, a 16 pont előny több mint tetemes –, ugyanakkor a Maradona iránti rajongás még mindig mindent és mindenkit megelőz. Az alábbiakban exkluzív riportban osszuk meg olvasóinkkal az élményeinket, többek közt az estefelé veszélyesnek tekinthető spanyol negyed sikátoraiban tett sétánkat, a Diego Armando Maradona stadionban az olasz–angol Eb-selejtezőn tapasztaltakat, továbbá, hogy Nápoly miért hűtlen a városban született Bud Spencer, a népszerű Piedone filmek főszereplője iránt.
Egy óra húszperces, kellemes repülést követően érkeztünk meg Nápoly repülőterére, de a gépen már túl voltunk az első fontos megbeszélésen: egy négytagú helyi família férfitagja röpke beszélgetésünk végén kategorikusan kijelentette: ők bizony nem olaszok, hanem nápolyiak. Később számunkra is markánsan kiderült, hogy milyen büszkék a helyiek az identitásukra. Az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a pizza őshazájában még mindig a futball az, ami mindenkit rabul ejt. Az egész város az SSC Napoli színeibe, kékbe és fehérbe öltözött, a házak között kék-fehér szalagok, a klub zászlói, no meg Maradona temérdek fotója díszeleg. Az egyik mellékutcában megfigyeltük, hogy a ház tetejéről indítva a járdán várakozók egy kötél segítségével húzzák át a másik épület erkélyére ezeket a szalagokat, a városban nem is leltünk olyan utcára, ahol ne találkoztunk volna ilyen díszítéssel.
Töredelmesen bevallom, amikor Nápolyba indultunk, nem tudtunk arról, hogy a városban rendezik majd az olasz–angol Eb-selejtezőt, szimpla turistaútat terveztünk. Ha tudjuk, hogy ott lesz a meccs, a spanyol negyedbe sem merészkedünk, így viszont óvatlanul már ott is voltunk a Via Maradonán, és még az sem tűnt fel, hogy úton-útfélen azt kérdezik, honnan jöttünk. És hát azon sem lepődtünk meg, mennyire örvendtek, miután megtudták, hogy Magyarországról érkeztünk. Később esett le a tantusz, hogy akár angoloknak is hihettek bennünket, mindenesetre olyan sikátorokban ugráltunk el a robogók elől, amilyeneket addig tényleg csak filmekben láttunk. Utólag kiver a víz, ha belegondolok, hogy besétáltunk arra a szűk térre is, ahol a Napoli ultrák a drapériákat, transzparenseket festették éppen, szelíden érdeklődtek is úticélunk felől – a válaszra nem maradt idő, húztunk kifelé, amilyen gyorsan csak tudtunk.
Amint igyekeztünk a szállónk felé, hangos éneklésre figyeltünk fel, másodpercek múlva kiderült, hogy angol drukkerek dalolásztak, körülöttük négyzetméterekben álltak a sörösüvegek. Ekkor tudatosult bennünk, hogy másnap Nápolyban rendezik a meccset, majd egy órán belül fradista barátom, Boti, az elismert és sikeres idegenforgalmi szakember vásárolt nekünk odahaza két jegyet a mérkőzésre az egykori San Paolo stadionba, ami két és fél évvel ez előtti halála óta Diego Armando Maradona nevét viseli. Mint kiderült, az SSC Napoli fanatikusainak közelébe szólt a bilétánk, a környékünkön persze egyetlen külföldit sem láttunk. Mint ahogy God Save the King dallamára is csak mi álltunk fel, körülöttünk az olaszok – pontosabban a nápolyiak – ülve hallgatták végig az angol himnuszt. Már amit hallani lehetett abból, ugyanis az olasz-amerikai énekesnő, Ellynora rögtön az angol nemzeti himnusz elején elveszítette a ritmust, az első sort kétszer énekelte, Gareth Southgate szövetségi kapitány, a stáb tagjai és a játékosok is csak néztek, mint a moziban. Mellesleg a több mint kétezres brit szurkolótábor az éles füttykoncert miatt akkor sem hallott volna semmit az egészből, ha az énekesnő nem bakizik, ezért aztán biztosra mentek, és a harmadik percben maguk énekelték el saját nemzeti himnuszukat, ami igen jól is szólt az arénában.
A hazai drukkerek elsősorban a PSG kapusát, a Nápoly közelében született Gianluigi Donnarummát ünnepelték – folyamatosan a becenevén, Gigiónak szólítva –, továbbá az SSC Napoli játékosait, Di Lorenzót és Politanót. Az atmoszféra főként a második félidőben hágott a tetőfokára, amikor is szépített az olasz válogatott, ám a végén minden elfogultság nélkül állapítottuk meg, hogy a magyar válogatott meccsein ennél is jobb a hangulat. Pedig a nápolyiak igazán fanatikusak, mindenesetre a 2–1-es verség után gyorsan kiürült a stadion. A hazajutás kínlódással és másfél órás utazással telt el, mondtuk is egymás közt, a magyar szurkolók tegyék össze a kezüket a tömegközlekedés honi megszervezéséért.
Apropó, közlekedés! Nápolyan minden pillanatban meg voltam győződve arról, hogy biztosan elütnek, ám ha centikre is, mindig megállt előttem a motoros vagy az autós. Dudálni meg mintha kötelező lenne, akkor is szól a kürt a gépkocsikban, ha semmi sem indokolja. Esetleg azért, ha elütnek valakit, legyen védekezési alap a duda? Érdekes kérdés. Másnap egyébként olyan nagy szomorúságot nem tapasztaltunk a városban, az éttermek, kávézók tele voltak, az emberek derűsen társalogtak, a britek néhány napot még maradtak, mivel ellátogattak a közeli Pompeibe, Caprira, Positanóba, Sorrentóba, Amalfiba, majd siettek haza, mivel vasárnap már az ukránok ellen léptek pályára a Wembley-ben. Nápoly gyorsan napirendre tért a válogatott veresége felett, amihez hozzájárult, hogy az SSC Napoli bajnoki címe harminchárom év után mindent felülír, érthető a Maradona-kultusz is, hiszen az argentin zseni nélkül akkoriban nem hódította volna el a scudettót a csapat. Ugyanakkor némileg kontraproduktív is a történet, jóllehet én is rajongója és csodálója voltam az Aranykölyöknek (Pibe del Oro) becézett klasszisnak, de már nekem is sok volt, hogy a bögrétől kezdve, a golyóstollakon, tányérokon át a giccses bábukig mindenen Diego arcképe virít – több mint 30 év után is.
Ellenben egyetlen Bud Spencer emléktárgyat nem találtunk Nápolyban, pedig a Carlo Pedersoliként 1929 október utolsó napján a városban született olasz úszó, vízilabdázó és népszerű színész, akit – Terence Hillel együtt – elsősorban a Piedone filmekből ismerhet mindenki, mindig büszkén emlegette, hogy ő bizony napolitano – mint az apuka a repülőn. Amikor kérdőn néztünk az árusokra, hogy miért nincs valami emlék a hét évvel ez előtt elhunyt nápolyi színészről, széttárt karokkal, azt felelték: finito. Ezzel szemben Budapesten, egészen pontosan a Corvin negyedben és Óbudán szobor, valamint park is őrzi Bud Spencer, azaz Carlo Pedersoli emlékét, ami nem véletlen, hiszen ő is nagyon szerette a magyarokat. Nápoly azonban mostanság nem a múlttal, hanem kizárólag a jelennel, a bajnoki címmel van elfoglalva, az ünneplés ép ésszel felfoghatatlan méreteket ölt. Semmi kétség, a jövőben a játékosok és az edző, Luciano Spaletti fotói legalább olyan jól fogynak majd, mint a Maradona-ereklyék. Ne feledjük, anno a Diego iránti rajongás is a bajnoki címmel kezdődött.
