Shonda Rhimes adott egy interjút a Sunday Timesnak, amelyben szóba került az is, hogy vannak sorozatrajongók, akik félelmet ébresztettek benne. Ha hirtelen nem ugrana be, kiről van szó: A Grace klinika showrunnere, 2015-ig gyakorlatilag az ő szava döntött mindenben a műsort illetően; olyan további sorozatok fűződnek hozzá, mint a Botrány és a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?, illetve a produkciós cége, a Shondaland adaptálta a Netflixnek sorozattá Julia Quinn könyveit, a Bridgerton formájában, ez is óriási siker.
Szóval Rhimes arról beszélt a lapnak, hogy a közösségi médiatér sokat változott az elmúlt években, de az sosem zavarta, hogy a rajongókból intenzív érzéseket váltanak ki a sorozatok. Eddig. „Értem, hogy a szereplőket a barátaiknak érzik. Ők az én képzeletbeli barátaim is voltak. Ezért írtam meg őket. És azt gondolom, hogy az emberekben erős felindulást keltett az, ami a barátaikkal történik. De aztán minden olyan furcsa lett.”
A furcsa alatt azt kell érteni, hogy a Grace klinika évadzáró epizódjai után volt, hogy egy hétig rendőrautó állt a házuk előtt, mert a történet alakulásával elégedetlen rajongóktól halálos fenyegetéseket kapott, és a gonosz üzenetekből nem lehetett tudni, melyiket váltják valóra. A helyzet addig fokozódott, hogy Los Angeles-i otthonához saját biztonsági embereket kellett szerződtetnie napi 24 órás védelemre, „mert az emberek veszélyesek és furcsák”.
A háromgyerekes asszony nem is magát féltette a legjobban, hanem azon aggódott, hogy valamelyik munkahelyi kreatív döntését valaki annyira szívére veszi, hogy annak a gyerekei látnák kárát. „Csak azt akartam, hogy kiléphessek az ajtón a gyerekeimmel és ne kelljen aggódnom. Éjszakánként ébren tartott a stressz. Volt néhány segítőkész barátom hasonló tapasztalatokkal, akik megosztották velem a nézőpontjukat, és csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy ha az ember nem élhet normálisan, akkor az nem is élet egyáltalán.”
Amivel nehéz is vitatkozni, bizonyára nem tenné D. B. Weiss és David Benioff sem, akik a Trónok harca kreátoraiként, ugyancsak az online rajongói közösségektől kaptak annyi negatív visszajelzést minden létező fórumon, hogy csoda, hogy még a szakmában vannak. Náluk ugye az volt a helyzet, hogy George R. R. Martinnak a mai napig befejezetlen regényfolyamából készítettek filmsorozatot, csakhogy menet közben elfogyott az alapanyag, így a bonyolult történetszövésű eredeti cselekményeket az íróiknak kellett folytatni – a végeredmény nem váltott ki osztatlan lelkesedést, az idő előrehaladtával pedig egyre intenzívebbek lettek az elégedetlen hangok.
Nemcsak a történetvezetést, hanem a technikai megvalósításokat (például egy grandiózus csatajelenet, amiből semmit sem lehetett látni, mert túl sötét volt) is számos kritika érte, hogy aztán a sorozat záróepizódja valódi katarzis és megnyugtató lezárás nélkül érjen véget (az egyiket elviszi egy sárkány, a másik valahova elhajózik, a harmadik szomorú, a negyedik keményen néz). Az csak idén derült ki, hogy a záróévadot nem is így tervezték, hanem három mozifilmmel szerették volna elvarrni az összes szálat, de közben azzal ostromolták (haha) őket az HBO anyacégébe beszálló AT&T irányából, hogy lehetne-e álló formátumban forgatni, hogy az egyes epizódokat telefonról is lehessen élvezni. Szóval nekik is megvolt a maguk baja, de ma már nem nagyon van, ők állnak például a Netflixen futó 3 test probléma című sorozat mögött is (meg persze Rosamund Pike, a produkciós cégével).
Mostanában rajtuk kívül Lauren Schmidt Hissrich járt így, aki a Vaják-könyvek sorozattá adaptálását vezényelte le (ez lett a Witcher-sorozat a Netflixen), és főleg a Redditen indult ellene hadjárat – teszem hozzá, nem alaptalanul, csak alaptalan mértékben, mert adaptációhoz képest sem a történetnek, sem a hangvételnek, sem a szereplőábrázolásnak nem volt már köze az eredetihez már a második évadban.
Mindezekért tehát bőven kapott kritikát, amire eleinte azzal reagált, hogy mindenkit biztosított arról, nagy rajongója a megélhetését biztosító műveknek, és a tévében más dolgok működnek, mint egy könyvben. Kicsit nehezebb volt lenyugtatni a kedélyeket, amikor az egyik korábbi író arról beszélt, hogy az írócsapat rendszeresen cikizi a forrásanyagot, meg a főszereplő Henry Cavill is otthagyta három évad után a sorozatot (korábban azt mondta, ha a készítők hűek lesznek az eredeti világhoz, hét évadban is benne lenne). Ekkor kezdtek terjeszteni olyan pletykákat, hogy Cavill tiszteletlenül bánt a készítőkkel, főleg a nőkkel. Konkrét példát nem hoztak.
Tavaly nyáron Tomek Baginski executive producer végül azzal magyarázta a nagyfokú eltéréseket az úgynevezett adaptációban „amikor egy sorozat nézők nagy tömegének készül, akiknek eltér az élettapasztalata és a világ különböző részeiről származnak, és a nagy részük amerikai, ezek a leegyszerűsítések nemcsak ésszerűek, hanem szükségesek is. Ez fájdalmas nekünk és nekem is, de a nagyobb fokú árnyaltság és összetettség kevesebbekhez szól, nem fog eljutni az emberekhez”. Zárásként azt is megosztotta, hogy a történeteken azért is kell egyszerűsíteni, mert a fiatal nézők, akik a YouTube-on és Tiktokon nevelkedtek, nem a cselekményre, hanem az érzelmekre fogékonyak. Hát a nevezett fiatalok még mindig azon keseregnek Hissrich Instagram-oldalán, hogy lemészárolta a Vaják-univerzumot, és érthetetlen, mért nem rúgták még ki.
De az őrület megcsillant már annak idején a Lost amerikai rajongótáborában is, amely online fórumok sokaságán keresztül tartotta a kapcsolatot egymással, szétanalizálva minden epizód minden egyes pillanatát, magyarázatokat keresve és elméleteket fejlesztve. Volt egy hivatalos oldal és számtalan nemhivatalos, a rajongók még azt is számon tartották, melyik szórakoztatóipari szaklap mely szerzői szoktak jókat írni a kedvencükről. A dolog hátteréről itt egy érdekes cikk, a lényeg, hogy a kétezres évek közepén valóságos megszállottságáról lett híres a kemény mag, még paródiavideók is születtek róluk.
A helyzet érdekessége, hogy hiába a közfelháborodás, az utóbbi műsorkészítők nem számoltak be sorozatos halálos fenyegetésekről. Úgy látszik, az ilyesmivel csak az orvosok szerelmi drámáira fogékony közönség foglalkozik, ami egyszerre megnyugtató, és valahol igazán ijesztő.
