A múlt héten Igazán mozgalmas napokat tudhattak magukénak a hamburgiak. Majdnem úgy fogalmaztam, hogy ezekben a napokban tombolt a futball-láz az északnémet városban, de ez csak részben lenne igaz.
Szerdán érkeztünk meg az Elba-parti településre, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megnézzük a csütörtöki Dinamo Kijev–Ferencváros El-mérkőzést, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ez volt a téma a helyiek körében. Sőt, őszintén szólva nyoma sem volt annak, hogy itt egy rangos európai kupasorozat egyik csoportmeccsét rendezik majd.
Mielőtt a magyar érdekeltségű El-párharccal foglalkoznék, érdemes leszögezni, hogy Hamburg – túlzás nélkül – a kontinens egyik fellegvára, már ami a focit (is) illeti. A város első számú csapatának a Hamburger SV-t tartják, de a nagy múltú, hatszoros német bajnok, sőt 1983-ban a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is elhódító együttes jelenleg története legnagyobb válságát éli.
A HSV, ahol egykor többek között Felix Magath, Horst Hrubesch, Kevin Keegan és Rafael van der Vaart is futballozott, 2018 óta a 2. Bundesligában vegetál. Hiába volt az elmúlt hétvégén, a Nürnberg ellen is táblás ház (57 ezer néző) a Volksparkstadionban, a gárda nem hengerel úgy a másodosztályban, mint ahogy a szurkolók várták – most is csak a negyedik helyen áll.
Szerda este a bárjairól és szórakozóhelyeiről híres Reeperbahn egyik rockkocsmájában igyekeztünk feltérképezni, mi a véleménye a hamburgiaknak a jelenlegi helyzetről. Miközben egy lelkes, idősebb rockerekből álló amatőr zenekar éppen a Should I Stay Or Shoud I Go-t és a Sweet Child O’ Mine-t játszotta, a falakon tucatnyi tévékészüléken lehetett figyelni a Bayern–Benfica BL-összecsapást.
„Nem érdekel egy hollywoodi csapat meccse, tőlem a Benfica is nyerhet – szögezte le kérdésemre egy erős hatvanasnak kinéző fickó, jelezve, hogy a münchenieket kirakatbrigádnak tartja, és különben is, »mindig feléjük lejt a pálya«.”
Az úriember még hozzátette, hogy a 70-es, 80-as években még a HSV-ért szorított, mára viszont a St. Pauli rajongója lett, mivel elmondása szerint a barna-fehérek filozófiája sokkal közelebb áll hozzá. Úgy véli, előbbi klubnál túl nagy teret nyertek a szélsőséges csoportok, nyoma sincs már annak a családias hangulatnak, amiben ő annak idején felnőtt, a Paulinál ellenben ez megvan. Ezt már csak úgy félig-meddig hallottam a nagy zajban, mivel a nyugdíjas férfi – nem káprázott a szemem – két, nála jóval fiatalabb hölggyel a táncparkettre robogott és a You Could Be Mine-ra kezdett pogózni… Elképzelem, ahogy egy budapesti, hetvenhez közeli bácsi egy átlagos szerda estén így mulatozik valahol a Király utcában, de elég szürreálisnak hat a sztori..
Ami a dolog érdekessége: azért a Pauli hívei fél szemmel mégis csak figyelgették a Bayern BL-fellépését, hiszen szombaton éppen a bajorok látogattak a Millerntorra, merthogy jelen pillanatban – a múltbeli eredmények bármennyire is a HSV mellett szólnak – a város első számú futballklubja a St. Pauli, amely ott van a Bundesliga élvonalában.
„Láthatóan nem szeretik errefelé a Bayernt, pedig 2003-ban szép gesztust tettek a Pauli felé, amikor jótékonysági meccset játszottak a Millerntoron, a busás bevétel pedig megmentette a csőd szélére került hamburgi együttest” – folytatom a beszélgetést, amikor a zenekar pihen egy kicsit, újdonsült barátom pedig visszatér a helyére.
„Igen, igen, Uli Hoenesstől szép gesztus volt, ő kezdeményezte a dolgot, még körbe is járt a pályán a szurkolók előtt egy barna Pauli-pólóban és ünnepeltük. Ettől még hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetértek azzal a pénzközpontú struktúrával, ami ott zajlik” – mondta ellentmondást nem tűrően a táncos lábú fickó. (A meccset szűken, 1–0-ra hozták végül a bajorok.)
A Reeperbahn környékén (de ugyanígy az óvárosban is) már zöld-fehér mezes fociszurkolók vitték a prímet. Megérkezett ugyanis az a mintegy 300 Fradi-drukker, aki a Dinamo elleni EL-összecsapást kívánta megnézni a helyszínen. Hogy a kijeviek miért éppen a távoli Hamburgban rendezik a csoportmérkőzéseiket (a selejtezőben még Lengyelországban fogadták riválisaikat), érdekes kérdés. A hírek szerint a háborúban mellettük szolidaritást vállaló németek és konkrétan a hamburgi tartományi vezetés is a segítségükre sietett, nagyon mérsékelt áron bérelhették ki ezekre a találkozókra az impozáns Volksparkstadiont.
A nyári Eb-n még ölni tudtak volna a szurkolók egy jegyért mondjuk a lengyel–holland vagy a portugál–francia meccsre, amelyeket szintén ebben az arénában rendeztek, ezúttal viszont az 57 ezres létesítményben alig ötezren jöttek össze. Nem kérdés, hogy furcsa, de egyben szomorú látvány volt ez.
Végül aztán a 300 Fradi-fanatikus örülhetett, hiszen a zöld-fehérek 4–0-ra kiütötték a kijevieket, így miközben az Ukrajnából érkezett menekültek és családjaik, illetve a velük szimpatizálók csendben, lehorgasztott fejjel távoztak a stadionból sárga-kék zászlókkal a nyakukban, Dibusz Dénes táncától vezérelve a magyar csapat játékosai együtt dalolásztak a drukkerekkel – akik közül sokan Dublinból, Manchesterből, Bochumból, Amszterdamból, Koppenhágából és a szélrózsa minden irányából érkező, Európa más országaiban élő és dolgozó fradisták voltak – de ez már egy másik történet.
