Európában van egy különleges futballklub, amely a szó szakmai értelmében és jelen státuszát illetően is másodvonalbeli együttesnek számít, mégis a világ egyik leghíresebb és legnépszerűbb csapata. Vajon mi a titka az FC St. Paulinak, amelynek legjobb eredménye egy Bundesliga 10. hely még a 80-as évek végéről, és amelynek világszerte mintegy 50 szurkolói klubja működik? Utánajártunk.
Adott egy klub, melyet 1910-ben alapítottak, és ha szigorúan szakmailag nézzük, soha nem tudta megváltani a világot. Amatőr, focit szerető emberek hívták életre Hamburg St. Pauli városrészében, azon belül is a Reeperbahn környékén. Igen, ez az a bizonyos vigalmi negyed, amely tele van pikánsabbnál pikánsabb szórakozóhelyekkel, ahol mosolygós lányok sokasága várja a látogatókat. Ennek hagyománya a közeli, hatalmas kikötőből eredeztethető, hiszen az oda érkező tengerészek, matrózok már évszázadokkal ezelőtt szerették kiengedni a gőzt, így a hölgyek is előszeretettel telepedtek le a közelben.
De maradjunk a focinál, hiszen a St. Pauli a vérzivataros 20. században is élt és virult, igaz, jó darabig tényleg csak az amatőr ligákban találkozhattak vele a drukkerek. A város patinásabb, sikeresebb csapata mindig is a Hamburger Sport-Verein (HSV) volt, sokkal komolyabb bázissal, lehetőségekkel és persze szurkolótáborral. A St. Pauli ennek köszönhetően nem is nyerhetett bebocsátást a Bundesligába annak 1963-as indulásakor, mivel a szövetség egy adott településről csak egy klub indulását engedélyezte, az pedig Hamburg esetében természetesen a HSV volt.
A 70-es évek már hoztak némi áttörést, hiszen 1974-ben végre feljutottak a professzionális bajnokságokba, sőt három évvel később megvolt a történelmi feljutás az élvonalba is. Írhatnánk, hogy ezzel megkezdődött a klub diadalmenete, de ez nem lenne igaz: a St. Pauli a mai napig bezárólag mindösszesen nyolc szezont töltött el a Bundesliga első osztályában, utoljára 2010/11-ben, és mindössze három olyan idény volt, amikor nem esett ki egyből a második ligába. Legjobb eredménye az 1989-es tizedik hely.
Komoly trófeát nem szerzett, az együttes legnagyobb sikerének a 2002-es, Bayern München elleni 2–1-es győzelmet tekintik, amikor a friss Interkontinentális Kupa-győztes bajorokat sikerült nem kis meglepetésre elkapniuk. Abban az évben a klub hatalmas bevételt könyvelhetett el a Weltpokalsiegerbesiegers, vagyis Világkupagyőztes-verők feliratú pólók eladásából.
De mégis minek köszönhető, hogy a klub ma világszerte több mint 50 szurkolói klubbal rendelkezik Anglián és az Egyesült Államokon keresztül Indiáig, és hogy a Bayern, a Dortmund és a Schalke után a merchandisingot, vagyis az ajándéktárgyak, mezek értékesítését tekintve a negyedik legnagyobb bevételt tudhatja a magáénak Németországban?
A válasz valahol a 80-as évek környékén keresendő, amikor Európa futballpályáin – akkor még elsősorban a kontinens nyugati részén, de csírájában már keleten is – egyre inkább teret nyert a lelátói erőszak, és megjelentek a radikális jobboldalinak tartott csoportok, a maguk erősen kirekesztő magatartásukkal – nemcsak a stadionokon belül, de kívül is. Németországban is érezhető volt ez a jelenség, a városi rivális HSV-nak például deklaráltan szélsőjobboldali csoportjai is képviseltették magukat a mérkőzéseken.
A mindig is különleges toleranciájáról és kozmopolita gondolkodásáról híres St. Pauli városrész, illetve a világot hasonló módon látó szimpatizánsok erre válaszul olyan közeget igyekeztek kialakítani, ahol ők is hallathatják a hangjukat és felléphetnek a szerintük egyre veszélyesebb méreteket öltő fasisztoid, homofób és szexista jelenségekkel és az egyre gyakoribb társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Ez a közeg pedig maga az FC St. Pauli volt, és mivel a mozgalom népszerűsége rohamosan nőtt, hamar sikk lett járni a csapat mérkőzéseire – függetlenül a pályán elért eredményektől. Így a “fura figurák” száma egyre nagyobb lett a Millerntor Stadionban, olyannyira, hogy a fenti üzeneteken túl a drukkerek drapériáikkal, rigmusaikkal és öltözködésükkel gyakorlatilag a fennálló világrenddel is szembehelyezkedtek.
Arra, hogy mit is jelent a St. Pauli-életérzés, szemléletes példát ad a felirat, melyet a Morning Star újságírója fedezett fel néhány évvel ezelőtti, a klubot bemutató írásában, amikor az együttes szurkolóinak egyik törzskocsmájában járt: ‘Fuck your national identity’, vagyis ‘B…d meg a nemzeti identitásodat’. Ebben tényleg benne van minden, amit arrafelé gondolnak a világról és a Millerntorra érkezőkről (leszámítva az agresszívan fellépő egyes vendégdrukkereket persze): mindegy, hogy német vagy, mongol, szíriai vagy indiai, hetero vagy meleg, rózsaszín hajú vagy szőke, nő vagy férfi, a lényeg, hogy azonosan gondolkodsz a világ dolgairól, és elítéled a kirekesztés minden formáját.
Külön érdekesség, hogy szintén a 80-as évektől kezdve a St. Pauli meccsei a németországi punkok kultikus eseményeivé is váltak, sőt ez a jelenség más klubok szurkolóinak is például szolgáltak. A legendás Toten Hosen tagok szeretett csapata, a Fortuna Düsseldorf kapcsán külön “focis” dalokat is írt, köztük az ikonikussá vált Wir würden nie zum FC Bayern München gehen! címűt, melyben rendesen odapörkölnek a meglátásuk szerint vadkapitalista gazdálkodást folytató, a pénz erejével és hatalmával visszaélő bajor sztárklubnak, leszögezve, hogy ők az életben nem lennének Bayern-hívők. És ha már zene: néhány zenekar, illetve szám az évtizedek során szervesen hozzánőtt a St. Pauli-életérzéshez. Ilyen például az AC/DC Hells Bells című slágere, mellyel hagyományosan a meccseket vezetik fel a Millerntoron. Ennek pikantériája, hogy egyrészt az ausztrál banda hard rockot játszik, és ennek a műfajnak bőven vannak jobboldali gondolkodású rajongói, és Angus Youngékat sokszor találták meg olyan kritikák, hogy a szövegeik olykor erősen szexisták – vagyis a paulisok neobaloldali gondolkodásától egy kicsit odébb vannak –, de persze nem akarok ennyire szőrszálhasogató lenni: a Hells Bells feszültségtől duzzadó, húzós hangulata nagyon is illik egy focimérkőzés antréjához. (Említést érdemel a Blur Song 2 című örökzöldje is, melyet a St. Pauli góljai után indítanak be a stadionban. Ez az a bizonyos “woo-hoo”-s dal, nem lehet nem tombolni rá.)
Nem meglepő, hogy az antifasiszta, antiszexista és antirasszista elvek melletti kiálláson túl a St. Pauli-család az elmúlt évtizedekben az elnyomott kisebbségek, így az LMBTQ-közösség, a menekültek, a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő nők és más társadalmi csoportok védelmezőjévé is vált, a legkülönfélébb jótékonysági akciókkal segítve őket. Rendszeresen szerveznek gyűjtéseket, a befolyó bevételből pedig konkrét ügyeket, de akár nemzetközi szervezeteket is támogatnak, például olyanokat, melyek a Földközi-tengeren átkelő menekültek számára igyekeznek mentőövet nyújtani.
A St. Pauli tehát népszerű, és ez váratlan helyen okozott komoly fájdalmakat. A Kalózok táborához ugyanis nemcsak a futball iránt addig nem annyira érdeklődő, de konkrét klubhoz nem kötődő szurkolók csatlakoztak, hanem viszonylag sokan a városi rivális HSV-sok közül is:
“Szokták mondani, hogy klubot nem cserél az ember, de a 80-as évek Hamburgjában más volt a helyzet – magyarázta a különös jelenséget a Süddeutsche Zeitungban Jörg Marwedel ismert helyi író-újságíró. – Én HSV-fanatikusként nőttem fel, de ez az egész a neonáci-mozgalmakkal túl sok volt már nekem, úgyhogy St. Pauli-drukker lettem. És nem voltam egyedül ezzel.”
Az együttes tehát sokak szemében bohém, extra laza, mondhatni hedonista, csupa jó célért küzdő, senkinek sem ártó klub – valójában azonban nem mindenki szereti őket, és jut nekik a kritikákból. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a politika túlságosan jelen van a szurkolói életben és a klubfilozófiában is. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, egy szélsőbaloldali egyesületről van szó, és ez azt is magával hozza, hogy az egyes akcióival ugyan egyetértő, de nem feltétlenül káoszpárti szimpatizánsokat nem nézik jó szemmel.
A jobboldali nézetek semmilyen szinten nem találnak jó fogadtatásra, sőt egyes szimbólumokat, nemzeti jelképeket az elsők között tiltottak-tiltanak ki a Millerntorról. Német zászlót valószínűleg soha nem fogunk látni a Pauli meccsein, pedig miért ne lehetnének hazaszerető, nem annyira a kozmopolita világfelfogást kedvelő futballszurkolók, akik mondjuk a városrészhez kötődnek, elfogadók és toleránsak, de egyben lojálisak a hazájukhoz is? Így fordulhat elő, hogy olyan embereket, csoportokat is lenáciznak, akik erre nem feltétlenül szolgáltak rá. (Tegyük hozzá, hogy a baloldali politizálásban is jelen van ez a fajta leegyszerűsítés – úgy, ahogy a kommunistázás a másik oldalon.)
A punkok anarchiát, mindenféle központi uralmat elutasító életfelfogása sem mindenki számára elfogadható, arról nem beszélve, hogy a Pauli-szurkolók között bőséggel találunk olyan antifa-mozgalmárokat és antiglobalista elemeket, akik különböző politikai események alatt vagy éppen valami ellen tüntetve erőszakos módon ártatlan állampolgárok autóit gyújtják fel és kirakatokat törnek be – az “igazságosság” és a világon tapasztalható “méltánytalanságok” elleni küzdelem jegyében.
Sokan ábrándultak ki a klubból amiatt is, mert szerintük az elüzletiesedés a St. Pauli vezetőit is hatalmába kerítette: a merchandising korábban nem látott felfutása (az ellenállás jelképévé vált kalózszimbólumos retikülök, márkás, gazdagabbak számára elérhető ruházatok nem annyira illenek a korábban hangoztatott puritán, egyenlőséget megcélzó atmoszférához), vagy éppen a stadion csilivili VIP-boxaiban a nem mindenki által szívesen látott pénzes divatdrukkerek látványa nem éppen az eredeti klubattitűd jelképei.
Mindezek ellenére nem kérdés, hogy a St. Pauli különleges klub, amelynek működése, aurája egyszerűen nem igazán hasonlítható másokéhoz. A Millerntoron 29.546 néző lehet jelen a mérkőzéseken, és garantált a telt ház. Majdnem 15 ezer bérletes van, és az éves belépőhöz gyakorlatilag kihalásos alapon lehet hozzájutni, mert mindig több ezren vannak a várólistán. Nagy kérdés, hogy az alulról jövő kezdeményezésekre, a szegények védelmére, az egyenlőségre és az anyagi mindenhatóság elutasítására oly büszke klub hogyan találja meg a helyét a kőkemény 21. században, ahol pénz – főleg sok pénz – nélkül szinte lehetetlen boldogulni és sikereket elérni. Mert azért szeretnék még ők elverni a Bayernt, ha úgy adódik…
