Ha valaki megkérdezné, milyen volt a kilencvenes évek vége a független filmesek szemszögéből, nem kérdés, hogy a Hazugságok éjszakája című filmmel példálóznék: füstös bárok, szűk pénztárcák, csípőből jövő kamuk, és egy rakás szájhős, akik mindennél jobban próbálják letolni magukról a felelősséget. A sztori nem túl bonyolult, bár senki nem is várja tőle: adott egy Jimmy nevű fickó, aki kilencszáz dollárral lóg mindenféle gyanús alakoknak, viszont ahelyett, hogy megdolgozna érte (vagy legrosszabb esetben eladná az egyik veséjét), egy kevésbé fájdalmas utat választ, és kitapossa a barátnőjéből, Susanből, hogy oldja meg helyette a problémát. Szerencséjére Susan elég jófej, és a bátyja elé áll, méghozzá egy igen meggyőző, de orbitális nagy hazugsággal (azzal, hogy terhes, és abortuszra kell a pénz).
Csakhogy ezután egy csúnya láncreakció veszi kezdetét, ugyanis ez a kilencszáz dollár nem kis összeg, és sokan igényt tartanának rá, így végül nemcsak Susan hazudik, hanem mindenki más is, és ez egészen addig megy, amíg a dolgok annyira össze nem kavarodnak, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja bogozni, ki kinek, miről, miért és mikor kamuzott, és hogy a végén egyáltalán maradt-e emberi lény, aki képes még igazat mondani ebben a történetben.
Ez a film nem akar többet adni annál, mint amire képes, és szerintem nem is igényelné tőle senki. Nincsenek benne szuperhősök, sem pedig politikai vagy társadalmi kommentárok; nem akar kampányt indítani sem a klímaváltozás, sem a gyermekéhezés ellen, és még csak azt sem próbálja elhitetni velünk, hogy a hazugságnak mindig következménye van. Olyan inkább, mint egy hosszúra nyúlt, alkoholgőzös éjszakai beszélgetés, amitől ugyan nem leszünk okosabbak, de kétségtelenül jobban érezzük magunkat tőle.
A Hazugságok éjszakája dialógusai pattognak, és a színészek mindent kihoznak a karaktereikből, amit emberileg lehetséges. Daryl Hannah a megmenteni való dögös csaj, Eric Stoltz pont olyan idegesítő, amennyire a szerepe megkívánja, Moira Kelly-nek pedig mindvégig be nem áll a szája – és pont ettől olyan szórakoztató. Na és persze ott van még Scott Campbell, aki ugyan sosem robbantotta be a karrierjét, de itt pontosan azt hozza, amit kell: a megbízható, kissé unalmas, de stabil pontot a káoszban.
Ez a film nem fogja újradefiniálni a műfajt. De legalább nem is akarja: azoknak szól, akik szeretik a karakteralapú, beszélgetős, okosan megírt vígjátékokat – és akik nem bánják, ha a végén sem derül ki, hogy tanultunk-e bármit is az egészből. Szóval, ha egy kis nosztalgiára, könnyed másfél órás röhögésre és néhány igazán frappáns dumára vágyik az ember, akkor ezt a filmet nem érdemes kihagynia: ehhez viszont érdemes szerda este 8-kor a FILM4-re kapcsolnia.
