Különösen jó hírünk van: augusztus 26-tól naponta látható a TV4-en a Dalfutár névre hallgató produkció, a második évadtól csatlakozhatunk be a történésekbe. A Hajós András ötlete alapján életre hívott egyedi formátum egy-egy új dal születését kíséri figyelemmel, minden epizódban más zeneszerző, szövegíró, producer és énekes bábáskodik a készülő dal felett. Mind a négyen egymástól függetlenül dolgoznak a dalokon, és a partnereik kilétével csak a felvétel napján szembesülnek, hogy aztán a végén persze elkészüljön a dal. Dalfutár maga Hajós András, aki egyrészt az ország egyik legbiztosabban szórakoztató műsorvezetője, elég otthonosan mozog a zeneiparban is, ráadásul jól láthatóan gondol is valamit a zenéről.
És miért is érdemes megnézni a Dalfutárt? Azért, mert általa talán mi is elkezdünk valamit gondolni a zenéről: mióta a teljes palettát leuralták a tehetségkutatók és zenés vetélkedők, maga a dalszerzés folyamatáról tulajdonképpen egyáltalán nem beszélünk, a zene kreatív része pedig elkezdett értéktelenedni. Szinte minden hétköznap este megnézhetjük, ahogy egy már ismert celebritás, vagy egy esetleg jó hangú, de még ismeretlen versenyző elénekel egy-egy nagyon ismert slágert élő adásban, és ha megelégszünk ennyivel, akkor azt hisszük a zenészlétet tulajdonképpen csak a költségvetés választja el egy karaoke bulitól. A Dalfutár ehhez képest nemcsak kész dalokat mutat be, hanem ráláthatunk az alkotás folyamatára: megérthetjük, miért van igenis sok meló abban, amit producerként Pixa csinál, egyszer csak a budapesti éjszakán kívül is közös univerzumba kerül Fluor Tomi és Szabó Benedek, de az is kiderül, hogy az RTL-es X-Faktorban feltűnt Csobot Adél is sokkal tehetségesebb, mint amit a tévében kiabálva látunk belőle.
Az epizódokban ráadásul üzembiztosan összejön a katarzis, és nem attól, hogy bőgő embereket mutatnak lassítva, miközben zonorázik valaki a háttérben. Hanem attól, hogy a végén mindig lesz dal, ami akkor is a szívünkhöz nő, ha valójában egyáltalán nem hallgatunk olyan zenét, mint ami elkészült. Azért nő a szívünkhöz, mert látjuk, ahogy dolgoznak rajta a készítők, elkezdjük érteni, milyen dinamikák kellenek ahhoz, hogy megszülessen egy ilyen produkció, és a végén egyszerűen nem tudunk neki nem örülni, hogy a semmiből hirtelen valami lesz, pár hangkezdeményből megszületik egy teljes szerzemény, amit mindenki a magáénak érez.
Hajós ráadásul – nagyon helyesen – figyelt rá, hogy kellő mennyiségű, első ránézésre össze nagyon nem illő formáció szülessen meg, lehetőleg a magyar könnyűzene minden szegletéből érkezve: a második évadban láthatjuk, mit kezd egymással Pajor Tamás és Burai Krisztián, Beton.Hofi és a Middlemist Red, de nem szégyelltek olyan, elitista körökben azért elég kellemetlen nevet is behívni, mint Rakonczai Viktor. Ez a sokféleség pedig nemcsak arra sarkall minket, hogy kicsit kilépjünk a buborékunkból, hanem arra is, hogy nyitottabbak, vagy legalább megértőbbek legyünk azokkal a zenészekkel szemben is, akiket valamiféle pokoli gonosznak gondolunk, akiknek egyetlen célja a világon a közízlés megmérgezése.
Mindeközben maga a műsor sem hazudik magáról, ami szintén üdítő abban a világban, ahol a tehetségkutatók azt hazudják, országos sztárokká válhatunk, hogy aztán hónapokkal később felvett alapokra énekeljünk 50 embernek egy falunap délutánján: a Dalfutár nem a világot jelentő deszkákról beszél, csak egy nagyon kreatív ötletben rejlő lehetőségekről, ahol a bolygók megfelelő együttállásának esetén olyan dal fog születni, amit Youtube-on, vagy akár a rádiókban is játszanak Magyarországon, miközben zenészként megismertethetjük magunkat egy addig még nem ismert közönséggel. Ez a közönség pedig majd eldönti, mi legyen a dal sorsa, vagy érdekelni kezdi-e egy-egy zenész különálló produkciója is, ezt már Hajós András nem akarja helyettünk eldönteni szerencsére.
Mit is mondhatnánk még azon túl, hogy nézze hétfőtől csütörtökig a Dalfutár epizódjait 14:50-től, esetleg 23:00-tól a TV4-en? Nem tudjuk, és nem is mondunk azon túl, hogy jó szórakozást kívánunk hozzá!
