Vajon mi különbözteti meg az igazán nagy futballklubokat a többi csapattól? A pénz? A fanatikus szurkolói bázis vagy esetleg valami más? Az igazság az, hogy a top kategóriába csakis azok tartozhatnak, akik már elhódították a földkerekség legrangosabb trófeáját, a Bajnokok Ligáját. És ez az a serleg, amely után a Paris Saint-Germain tulajdonosai és szurkolói immár jóval több mint egy évtizede sóvárognak, de mindig csalódniuk kell. Mi lehet az oka, hogy a PSG képtelen a csúcsra érni?
2011 júniusában jelentős változások történtek Párizsban. Az akkor alig 40 éves francia klub, a Paris Saint-Germain egy katari üzletember, Nasser Al-Khelaifi tulajdonába került, ezzel a fővárosiak az erős középcsapat státuszból hirtelen Európa leggazdagabb klubjai közé emelkedtek. Akkora összegű befektetésről szóltak a hírek, hogy a PSG drukkerei azonnal a kontinens meghódításáról kezdtek álmodozni, és mindezt joggal tették, hiszen már azon a nyáron sztárok egész sorát igazolták le a párizsiak. Nem volt kérdés, hogy az egyébként klubikonnak számító, de edzőként nem az elitbe sorolt Antoine Kombouarét is leváltják, és helyére 2011 decemberében Carlo Ancelotti érkezett a kispadra.
Sokan úgy gondolták, csak idő kérdése, és az újgazdag PSG előbb-utóbb megszerzi története első Bajnokok Ligája-győzelmét (korábban csak egyszer nyert nemzetközi kupát az együttes: 1996-ban a KEK-ben győztek). Ehhez képest eltelt lassan 12 év, és bár a Paris Saint-Germain 2012 óta folyamatosan résztvevője a BL csoportkörének, a mérlege egyetlen döntős szereplés (2020-ban), egy elődöntő, négy negyeddöntő és öt nyolcaddöntő – idén is itt, a legjobb 16 között búcsúztak a Bayern Münchennel szemben.
A különböző közösségi oldalakon, videómegosztókon nincs hiány olyan összeállításokban, melyekben a „jóindulatú” készítők arra hívják fel a figyelmet, hogy a PSG soha nem fog Bajnokok Ligáját nyerni. A rosszakarókat félretéve mi inkább arra próbálunk választ keresni, hogy eddig vajon miért nem sikerülhetett ezt a fontos lépést megtennie a klubnak – a beleinvesztált eurómilliárdok ellenére sem.
1. Sok sztár nem egyenlő igazi csapat
Biztosan sokan eljátszottak a gondolattal, hogy ha lenne egy feneketlen pénztárcájuk, amiből végtelen mennyiségű eurót vagy dollárt lehet előszedni, összevásárolnák a világ legjobb játékosait, és létrehoznának A LEGYŐZHETETLEN CSAPATOT. Nos, Párizsban a katari háttérnek köszönhetően mindez majdhogynem rendelkezésre áll, de hiába jött az említett időszakban a PSG-hez Zlatan Ibrahimovicon, Edinson Cavanin, David Beckhamen, Ángel Di Maríán, Thiago Silván át a jelenkor szupertriójáig, vagyis a Kylian Mbappé–Neymar–Lionel Messi hármasig világsztárok garmadája, a nagy áttörés nem jön össze.
Érdemes aláhúzni, hogy az említett játékosok közül többen, így például Di María, Beckham, Thiago Silva, Neymar vagy éppen Messi is nyert korábban Bajnokok Ligáját, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy ha őket, mint kétségkívül értékes puzzledarabokat egymás mellé tesszük, akkor a kirakósjáték máris meg van oldva, sőt, lehetséges, sokszor ezek a puzzle-ok ütik egymást, akadályozva a fejlődést.
Sok olyan hír érkezett ebben a bő tíz évben a PSG öltözőjének környékéről, miszerint széthúzás tapasztalható az együttesnél, akár tettlegességig is fajuló konfliktusokkal. Példaául ami néhány hete történt a Monaco elleni vereség után: Neymart és Mbappét állítólag Sergio Ramosnak kellett szétválasztania, de a brazil annak idején Cavanival is ugyanígy balhézott. Előfordult, hogy az öltöző két táborra szakadt, rengeteg dudás fordult meg a csárdában, akik bizony nehezen tudtak kijönni egymással. Az sem véletlen, hogy Lionel Messi a hírek szerint nem is érzi olyan jól magát a párizsiaknál, így mindenképpen távozna a nyáron.
Tehát hiába telt el több mint 10 év, egyelőre nincs meg az a kívánt összhang, csapatszellem a PSG-nél, ami feltétlenül szükséges lenne a legfényesebb eredmények eléréséhez. Mert hát ezt pusztán pénzzel nem is lehet megvásárolni, ez egy olyan olyan tényező, ami az invesztált eurótízmilliókon túlmutat. A nemzetközi eredménytelenség miatt kissé megkeseredett párizsi szurkolók úgy tartják, utoljára a 90-es években volt igazán egységes gárdája a Paris Saint-Germainnek, Bernard Lamával, Youri Djorkaeff-fel, Raíval, George Weah-val, David Ginolával. Azt mondják, akkor volt a PSG Tehát hiába telt el több mint 10 év, egyelőre nincs meg az a kívánt összhang, csapatszellem a PSG-nél, ami feltétlenül szükséges lenne a legfényesebb eredmények eléréséhez. Mert hát ezt pusztán pénzzel nem is lehet megvásárolni, ez egy olyan olyan tényező, ami az invesztált eurótízmilliókon túlmutat. A nemzetközi eredménytelenség miatt kissé megkeseredett párizsi szurkolók úgy tartják, utoljára a 90-es években volt igazán egységes gárdája a Paris Saint-Germainnek, Bernard Lamával, Youri Djorkaeff-fel, Raíval, George Weah-val, David Ginolával. Azt mondják, akkor volt igazi nagybetűs csapat a PSG.
2. A pályán klasszisok egész sora. És az edző személye?
Említettük, hogy a katariak hatalomátvétele után Kombouarénak csak hónapjai maradtak a fővárosiak kispadján, az új tulajdonos mindenképpen sztártrénert akart a csapat élére. Ennek jegyében érkezett a legendás Carlo Ancelotti 2011 decemberében, aki viszont soha nem találta a helyét a PSG-nél, miközben a nyomás hatalmas volt rajta, azonnal eredményeket vártak tőle. Ehhez képest a 2012-es bajnoki címet elbukta a Montpellier-vel szemben (az új érában tíz szezonból mindössze háromszor fordult elő, hogy nem a párizsiak nyerték meg a Ligue1-t), és a hazai kupában is elbukott. Egy évvel később ugyan a francia bajnokságot behúzta (ez volt az egyetlen trófeája másfél év alatt a PSG-vel), de már 2013 tavaszán nyílt titok volt, hogy a szíve a Real Madridhoz húzza, így hamarosan be is jelentette, hogy az idény végén a spanyolokhoz távozik.
Azóta sorrendben Laurent Blanc, Unai Emery, Thomas Tuchel, majd Mauricio Pochettino következett, az elmúlt nyáron pedig Christophe Galtier-t szerződtették vezetőedzőnek. Utóbbi kivételével neves edzők, de egyvalami közös bennük: a bukott Ancelottival ellentétben soha nem nyertek Bajnokok Ligáját (Tuchelnek utóbb a Chelsea-vel sikerült), még játékosként sem, tehát nem a legmagasabb edzői polcról érkeztek. Galtier tavalyi kinevezése ráadásul abból a szempontból is meglepetést keltett, hogy semmiféle nemzetközi tapasztalattal nem rendelkezett, csak francia kluboknál tevékenykedett. „Ezzel a fickóval akarjuk megtörni a BL-átkot?” – kérdezgették egymástól a párizsi drukkerek.
Nagyon sokaknak az a véleménye, hogy végre olyan edzőt kellene megkaparintani, aki tényleg tudja a BL-győzelem receptjét. Arról a néhány fős elitről van tehát szó, melynek tagjai nemcsak győztes típusok, de erős egyéniségek is. Pep Guardiola, vagy Zinedine Zidane neve hangzik el ennek kapcsán legtöbbször, ráadásul „Zizou” jelenleg szabad is.
3. A Ligue1 nem jó alap
Már a katari felvásárlás idején sokan úgy gondolták, hiába csinálnak bombaerős csapatot a fővárosban, a PSG attól még ugyanúgy abban a francia bajnokságban fog pallérozódni, ahol a Strasbourg, a Toulouse vagy a Brest játszik. Nem megbántva a felsoroltakat, de talán az ő jelenlétük jelzi, hogy a Ligue1 ugyan sokat fejlődött, de a négy nagy európai ligához képest szakmailag hátrányban van. Vagyis a PSG sokszor nálánál sokkal gyengébb csapatokkal mérkőzik meg hétről hétre, nincs akkora erőbedobásra késztetve, mint az angol, német, spanyol, de akár az olasz sztáregyüttesek.
A Bajnokok Ligája 1992 óta íródó történetében csupán háromszor nyert olyan klub, amely nem a topligák képviselője: 1993-ban épp az Olympique Marseille (a PSG–OM-rivalizálásról ITT írtunk), 1995-ben az akkoriban tényleg a világ legjobbjának számító Ajax, 2004-ben pedig a Porto. Vagyis lassan 19 éve csak a Premier League, a Bundesliga, a La Liga és a Serie A adott BL-győztest, ami nem a véletlen műve.
Magának a PSG-nek lenne tehát az érdeke, hogy legyen még legalább 4-5 kifejezetten erős riválisa a Ligue1-ben, melyek nem ki-ki meccsen és kifutott szezonban, hanem hosszú távon tudnák megszorítani őket, éles mérkőzéseken. Csakhogy akkora pénzek, melyek a párizsiaknál forognak, még közelítőleg sem állnak rendelkezésre sem Marseille-ben, sem Monacóban, sem Lyonban, sem máshol.
4. Türelmetlenség és nyomás = ördögi kör
Az alapvetően sikertelen évek alatt a frusztráció egyre erősödött, a menedzsment egyre türelmetlenebbé vált Párizsban. Eleinte még rá lehetett fogni a BL-siker elmaradását arra, hogy a gárdának nincs akkora nemzetközi tapasztalata, mint az igazán nagy kluboknak, ahogy azonban újabb és újabb eurószázmilliók érkeztek a katariaktól különböző klubok bankszámlájára, cserébe pedig szuperklasszisok egész sora a francia fővárosba, egyre intenzívebben kezdték sürgetni a szurkolók és különösen a tulajdonosok a csapatot, hogy végre tegye fel az i-re azt a bizonyos pontot. Mivel a hőn áhított Bajnokok Ligája-diadal csak nem akar megszületni, minden egyes idénykezdetkor érezni lehet a folyamatosan növekvő nyomást, és ez a lélektani hatás évről évre erősödik – természetesen nem pozitív előjellel. De mi lesz akkor, ha ez soha nem történik meg? Netán a katariak türelme egyszer csak elfogy, és továbbállnak?
Szó sincs persze arról, hogy a PSG híveinek lelkesedését megtörjük. A futballtörténelem sok váratlan fordulatot hozott már. Ott van reményfaktornak a Chelsea példája: a Roman Abramovics szerepvállalása után hasonló módon világsztárokat igazoló, egy rakás pénzt elköltő, topmenedzserek sorát (csak emlékeztetőül: Mourinho, Scolary, Hiddink és Ancelotti is edzette a londoniakat) felvonultató gárdánál úgy tűnt, nem tudják megtenni azt a bizonyos utolsó lépést, de végül sokadik próbálkozásra 2012-ben, amikor már senki nem várt tőlük BL-sikert, mégis megnyerték a sorozatot – mégpedig az alapvetően ismeretlen Roberto Di Matteo vezetésével, nem kis meglepetést keltve. Talán ha egyszer nyomás és elvárások nélkül, de egy igazi mesteredzővel vághatnak neki a szezonnak, a surranópályán okozhatnak szenzációt. Erre azonban jelenleg, valljuk meg, nem sok esély van.
