Holly Hunter a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb színésznője volt. Azután, hogy 1987-ben a Coen-testvérek felkérték az Arizonai ördögfióka című film főszerepére Nicolas Cage mellé, majd játszhatott A híradó sztárjaiban (amiért Oscarra jelölték), karrierje rakétaként tört felfelé, amit semmilyen erő nem állíthatott volna meg. Nem is kellett túl sokat várnia, hogy a hírnév mellé egyértelmű elismerést is kapjon: 1996-ban Oscar-díjat nyert A zongoralecke című filmjével, de további két alkalommal is jelölték, 1988-ban A cég, 2003-ban pedig a Tizenhárom című filmekért. Aztán történt valami, és minden megváltozott.
Holly Hunter betöltötte a 45-öt – és már rögtön nem volt olyan érdekes, mint előtte. „Amikor eléred a 45 éves kort, óriási a visszaesés” – fogalmazott ezzel kapcsolatban egy korábbi interjújában, amelyben azt is hangsúlyozta, hogy ez ugyan általános jelenség, és minden színésznő tapasztal hullámvölgyeket a karrierje során (persze vannak, akik megússzák, mondja, „Meryl Streep például”) , de úgy véli, ennek akkor sem kellene így lennie. Nála ráadásul ez kifejezetten éles kontraszttal és fájdalmasan alakult, amiből baromi nehéz volt felállnia – ha egyáltalán sikerült. Bízik benne, hogy igen.
Szóval hiába volt tapasztalt, sikeres és elismert színésznő, és hiába akart ugyanolyan intenzitással dolgozni, a felkérések egyre ritkultak, és a kínált szerepek minősége is jelentősen visszaesett. Az olyan filmek, amelyekben mégis szerepet kapott (mint a 2005-ös Nagy fehérség Robin Williamsszel vagy a 2012-es Nem hátrálunk meg) általában rossz kritikai visszhangot kaptak, vagy még arra sem méltatták őket, hogy egyáltalán különösebben beszéljenek róluk (ilyen volt a 2013-as Kitérek a hitemből például). Ezek a projektek persze nemcsak hogy (rossz értelemben) beárazták Hunter tehetségét, de nyilvánvalóvá tették számára azt is, hogy a minőségi szerepek jelentős része már nem áll nyitva előtte.
„Én folyamatosan újra és újra próbálkoztam. Egyszerűen csak szerettem volna folytatni azt, amit csinálok” – nyilatkozta 2018-ban egy interjúban. Akkor azt is elmondta, hogy szerinte az a tendencia, hogy a középkorú nőket nem szívesen alkalmazzák a filmekben, egy szélesebb iparági probléma része, amely szorosan összefügg a nők megítélésével és lehetőségeivel Hollywoodban. „Nincs egyenlőség. A nők nem kapnak annyi lehetőséget, mint a férfiak, és nem is keresnek annyit, még azonos munkáért sem.” Szemléletes példaként hozta fel a műkorcsolyát, ahol, véli, érdekes módon mégis sikerült egyenlőséget kiharcolniuk a férfi sportolóknak. „A férfi és női műkorcsolyázók ugyanannyit keresnek, holott a női korcsolyázók sokkal elismertebbek. Ha itt meg lehet valósítani az egyenlőséget, miért ne lehetne máshol is?”
Hunter, bízva abban, hogy egyszer valami megváltozik, nem adta fel, aminek eredménye is lett: a tévé lett az ő útja, legalábbis ezt mutatja, hogy 49 évesen mégis főszerepet kapott a Saving Grace című sorozatban, amely 2007 és 2010 között futott, és ezalatt Hunter ismét a reflektorfény közelébe kerülhetett. Ráadásul executive producerként is dolgozott a szérián, amivel elmondása szerint ismét lehetőséget kapott arra, hogy jobban kézben tartsa pályáját. De nemcsak a sorozatokkal virított, 2017-ben szerepet kapott a Törékeny énem című filmben (kedd, 20 óra, FILM4), majd ugyanebben az évben a Rögtönzött szerelemben nyújtott alakításáért ismét elismerték – ezért több mellékszereplői jelölést is kapott.
Hunter végül hatvan évesen, a 2018-as Hihetetlen család 2-ben találta meg azt a szerepet, amellyel úgy érezte, újfent bizonyíthatta, hogy képes vezető karakterként brillírozni – dacára annak, hogy ez egy animációs film, amelyben az arcát nem, kizárólag a hangját adta a női főszereplőnek. És hát nem is ezért, sokkal inkább azért tulajdonított neki különös jelentőséget, mert úgy gondolta, karaktere egyszerre bátor hősnő és odaadó anya, ami tükrözi azt a kettősséget, amely minden egyes nőben megvan: „ezek a dolgok léteznek, a kettősség minden nőben megvan. Csakúgy, mint az, amikor valaki gondoskodó és családfenntartó egyszerre. Mindenre képesek vagyunk, csak egy kis kompromisszumra van hozzá szükség. Ezt mondja a film. Ez az, amivel az emberek azonosulni fognak.” Hunter továbbra is aktív, és hangosan szót emel a változásért: az olyan mozgalmak, mint a Time’s Up és a MeToo, új reményt adtak számára. „A mostani mozgalom valódi, és a panaszok jogosak. Együtt talán jobban megértjük majd, hogyan lehetünk egyenlőbbek.”
