Annak, hogy a filmművészet egyébként egy csodálatos dolog, kevés köze van ahhoz, mennyire imádja önmagát a hollywoodi filmes ipar. Persze minden szakmának maga felé hajlik kicsit a keze; egy jó orvos csodálja a nagy gyógyítókat, a szakmai életében igényes ügyvéd lenyűgözve hallgatja a gondosan felépített perbeszédet, és a többi. De hozzájuk képest a filmeseknek megvan a lehetősége arra, hogy saját magukról beszéljenek, kizárólag azért, hogy érdekes, gúnyos vagy pátoszos történeteket mondjanak el, esetleg betekintést engedjenek a kulisszák mögé. (Hagyjuk most az önarcképet festőket és az írókról író írókat.) A csillogó felszínéről és sötét titkairól ismert világban mindenki az elismerésre, a hírnévre vágyik, érzékenyebb filmkészítők pedig elég jól meg tudják ragadni ennek visszásságát, úgy, hogy ne egy lapos tanmese legyen belőle.
Pont ma is adunk egy ilyen filmet: a Képeslapok a szakadékból 10:15-kor kezdődik a FILM4-en. Az érzékeny filmkészítésre garancia a történet írójának személye: Carrie Fisher, a kitűnő humorú színésznő és tehetséges forgatókönyvíró. Az 1990-ben megjelent filmet saját, néhány évvel korábban kiadott, önéletrajzi alapokon nyugvó regényéből írta, és az átdolgozás után is maradtak benne az ő életéből ismerős elemek. A történet középpontjában egy alkoholfüggő színésznő, Suzanne (Meryl Streep) áll, aki egy különösen rossz periódusában az elvonón köt ki, majd kénytelen az anyjához költözni, hogy ne veszítse el a munkáit. Csakhogy a kedves mama, Doris Mann (Shirley MacLaine) maga sem egyszerű eset, legalábbis irányításmániáját és alkoholfüggését tekintve. És hát Suzanne egész életében azért küzdött, hogy kilépjen az árnyékából. (Nagy kár, hogy a magyar cím nem adja vissza az eredeti feszültségét; ha önmagában nézzük, pontosabb fordítás lenne talán az Üdvözlet a tönk széléről.)
Nagy kedvencem a témában még a Hollywoodland: ebben a 2006-os filmben nehéz eldönteni, hogy ki a főszereplő. Adrien Brody, aki Louis Simo szerepében, magánnyomozóként egy színész gyanús halálának körülményeit vizsgálja, vagy Ben Affleck, maga a néhai. A színész George Reeves (valóban élt) színészt alakítja, aki a Superman kalandjai című sorozattal lett ismert és népszerű, csakhogy ő maga utálta ezt a munkáját. Anyagi okokból viszont kénytelen volt elvállalni. És ahogy Simo kelletlenül, de végzi a munkáját, szépen lassan megismerkedik Reeves tragikus történetének minden szereplőjével: kollégákkal, stúdiófőnökökkel, a főnök feleségével, aki gyakorlatilag kitartotta a színészt, a menyasszonyával, akivel vagy szerették egymást, vagy nem. És mások elmondása alapján kirajzolódik a kép, amely segít megérteni, mi történt valójában abban az 1959-es buliban.
Jóval frissebb és derűlátóbb alkotás a témában a Volt egyszer egy… Hollywood, Quentin Tarantino kilencedik filmje, amely pedig nem is játszódik olyan sokkal később. 1969-et írunk, és Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), az egykori tévés westernsztár csillaga leáldozni látszik. De még remél, és terveket szövöget, addig is jó barátjával, egykori dublőrével, Cliff Booth-szal (Brad Pitt) lóg. És közben irigykedve nézi, milyen sikeresek, fiatalok és gondtalanok a szomszédai, bizonyos Roman Polanski rendező és Sharon Tate színésznő. Eközben az egyik, forgatásokra rendszeresen kiadott gazdaságban Charles Manson szektavezért egyre gyűjti követőit. Mondjuk úgy, hogy ez a film nem a mesterien szőtt történetvezetéssel nyűgözi le a nézőt, inkább a korszak, és az akkori filmes világ, illetve divat tablószerű bemutatásával; Tarantino néhány dolgot, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, kikukázott a történelemből, másokat, például az ellenszenves hippiket hentelő Booth-t beleírta. És közben mindenfelé szép lábú nők tűnnek fel, hiszen ez egy Tarantino-film.
És végül ne hagyjuk ki minden boldogtalan színészes film legnyomasztóbbikát, a Mi történt Baby Jane-nel?-t. Az 1962-es remekmű főszereplői Joan Crawford és Bette Davis, akik két testvért alakítanak, mindketten színészek. Csakhogy egyikük, Baby Jane (Davis) gyerekként volt sztár, aztán a süllyesztőbe került, a másikuk, Blanche (Crawford) viszont elismert előadó lett. Egészen addig, amíg egy baleset, khm, derékba nem törte a karrierjét.
A testvérek azután a kívülről barátságosnak tűnő, de bizonyos szempontból mindkettejük számára börtönnek bizonyuló hollywoodi házukban élik életüket; Blanche nem tudja feldolgozni, hogy hajdanvolt dicsősége odalett, Baby Jane pedig még annyira sem. Hogy elméjének állapota mikor kezd hanyatlani, talán nehéz megfogni, de már-már tapintható a film főszereplőinél minden feltörekvő színésznő vágya: a rajongás, az elismerés, a hódolat a tehetségüknek. (Érdekesség, hogy a két főszereplő annyira utálta egymást a forgatáson, hogy arról külön sorozatot is készített Ryan Muprhy; ez a Feud: Bette and Joan.)
