Danny „Joshua” Jatson élete maga a dögunalom. Egyik nap jön a másik után, igazából nem történik semmi érdemleges körülötte, olyan meg pláne nem, ami elég izgalmas vagy érdekes lenne ahhoz, hogy legalább egy pillanatra is elmosolyodjon. Társai a nihil, az érzelmi bizonytalanság és A Semmi. Nem véletlen, hogy kapva kap az alkalmon (mi rossz is történhetne ugyebár?), amikor belép az életébe egy csodaszép lány, Rebecca, és arra biztatja, hogy csatlakozzon vele együtt egy vallási szektához. És hát ki tudna egy ilyen vonzó ajánlatnak nemet mondani, Joshua mondjuk pont nem, úgyhogy megteszi, hátha kicsit feldobja vele sivár, semmitmondó életét.
Na feldobni mondjuk pont sikerül, ahogy ugyanis egyre több időt tölt a közösségben, egyre kisebb az esélye arra, hogy ki is keveredjen belőle. Szép lassan ugyanis, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a vezető teljes befolyása alá kerül, és még a szüleire sem hallgat, akik kétségbeesetten próbálják kimenekíteni fiukat ebből a gyanús közösségből. Szembesülve azzal, hogy Joshua nem meggyőzhető, felfogadnak hát egy emberrablásban és „deprogramozásban” jártas szakembert, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy a fiatal férfi agymosott elméjét visszahozza a realitásba. (A Rémképtár című filmet, amelyben Michael O’Keefe, Peter Fonda, James Woods és Brian Dennehy játsszák a főbb szerepeket, ma este 8 órától láthatja nálunk a FILM4-en).
Az embereket magukba záró és el nem engedő szekták világa nem újkeletű jelenség, a kérdés azonban örök: mégis hogy lehetséges az, hogy egy látszólag kritikusan gondolkodó emberi lény képes néhány biztató szó hatására vakon követni egy vadidegen embert, aki nyilvánvalóan manipulációval tartja sakkban őt? Miért nem látja? Miért nem tudja? És miért nem hisz azoknak, akiket ismer, és akikben addig megbízott? Sokan úgy gondolják, hogy az efféle manipuláció csak a hiszékeny, érzelmileg gyenge és sebezhető emberekre hat (mondjuk rájuk nyilván sokkal gyorsabban), de sajnos valójában bárki, de tényleg bárki a hatása alá kerülhet, ha a megfelelő időben és helyzetben találkozik vele – és persze, ha az a manipuláció megfelelően kifinomult eszközökkel, ügyesen van tálalva.
Egy szektába való beépülés egyébként sem egy két perces folyamat – az új tagot általában fokozatosan édesgetik magukhoz, miközben tudatosan nyomják el a kritikus gondolkodását. Az egyik első lépés a szeretetbombázás, vagyis amikor indokolatlan mértékű szeretettel, törődéssel és figyelemmel halmozzák el az illetőt, hogy elhitessék, nincs nála fontosabb személy ezen a világon. Ahogy az ember megízleli annak az élményét, hogy mindenki kedvesen és érdeklődően áll hozzá, hamarosan úgy érezheti, olyan helyre került, ahol tényleg megértik és értékelik őt. Ez különösen hatásos olyan embereknél, akik épp az életük egy különösen nehéz szakaszában vannak, például bizonytalanok magukban, magányosak, vagy mély érzelmi sebeket hordoznak, amiből egyedül képtelenek kigyógyulni. A szekták ezt a kezdeti fázist használják arra, hogy az új tag kötődni kezdjen hozzájuk, és elkezdje úgy érezni, végre megtalálta a helyét a világban.
És amikor ezt sikerül elérni, és az áldozat egyre mélyebben belebonyolódik a közösség életébe, na akkor jön el a második fontos szakasz: amikor is szép fokozatosan elkezdik eltávolítani őt a külvilágtól. Ráadásul ezt annyira nem is nehéz elérni, elég csak azt sulykolni, hogy a kinti világ veszélyes hely, az ott élők nem értik Az Igazságot, és csak ők, a közösség tagjai képesek bevezetni lakóikat egy magasabb rendű életbe. Így persze a család és a barátok, akik ugye nem érhetnek fel hozzájuk, egyre távolabb kerülnek az illetőtől, sőt, maga taszítja el magától őket, mondván, mérgező hatással vannak rá, amire semmi szüksége nincs. Az új tag így már nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is egyre inkább elszigetelődik a múltjától és a kinti életétől, és gyakorlatilag a szekta tagjai válnak az igazi társaivá. Ez már különösen veszélyes része a folyamatnak, mert itt már szinte képtelenség kívülről beavatkozni, és segíteni az illetőnek kimásznia ebből a rémálomból.
A szekták gyakran hirdetnek olyan igéket és tanokat, amelyek elsőre ellentmondásosnak tűnnek, a tagokat mégis arra kényszerítik, hogy magukévá tegyék őket. Az emberi elme azonban természeténél fogva nem rajong az ellentmondásokért, ezért inkább ahelyett, hogy elismerné, hiba van a rendszerben, inkább a saját gondolkodását alakítja át. Ez hívják kognitív disszonanciának. Például, ha a szektavezért gondol egyet, és nyilvánosan megalázza, majd megöli a közösség bizonyos tagjait, a többiek nem benne kezdenek el kételkedni, hanem magyarázatokat keresnek arra, miért is ez volt a szükséges és helyes eljárás az adott esetben. Ez az önámítás és belső igazolás pedig az egyik legerősebb pszichológiai mechanizmus, amely képes fogva tartani a tagokat.
De persze ugyanilyen hasznos eszköz a félelem- és bűntudatkeltés is. A vezetők rendszeresen hangsúlyozzák, micsoda rettenetes következményekkel járna, ha tagjai elhagynák a szektát, mondjuk elveszítenék az életük értelmét, megbetegednének, vagy szörnyű csapások érnék őket. Ez az állandó fenyegetettségérzés meg nyilván arra készteti a tagokat, hogy még erősebben kapaszkodjanak a csoportba, a védelmezőikbe, hiszen az egyetlen biztos pont az életükben az, amit ők vagy a szektavezér ígér.
Az olyan technikákról meg még nem is beszéltünk, amelyek a módosított tudatállapot előidézésével járnak. Az ismétlődő mantrák, a hosszan tartó imádkozás, a meditáció, bizonyos szerek, drogok, sőt, a testi kimerültség is mind arra szolgálnak, hogy a tagok ellenállóképességét csökkentsék. Egy kialvatlan, alultáplált, megfélemlített, mentálisan kiégett, zavarodott ember pedig sokkal kevésbé képes kritikusan gondolkodni, és inkább elfogadja azt, amire nincs semmilyen ráhatása.
Minél több időt tölt valaki egy szektában, annál nehezebb kiszabadulnia belőle, és sok esetben külső segítségre van szükség – már ha az a külső segítség képes a közelébe férkőzni egyáltalán. Szerencsés esetben sikerül, és ahogy Joshua esetében, úgy a való életben is színre léphet egy szakember, aki a maga speciális technikáival akár el is érheti azt, hogy a behálózott illető még idejekorán észbe kapjon. Ezt deprogramozásnak nevezik, amely során a hozzáértő megpróbálja „lebeszélni” a tagot az életét átszövő belső meggyőződéséről. Hogy ezt elérje, először is eltávolítja az illetőt a befolyási övezettől (meggyőzéssel vagy visszarablással), majd amikor már képes vele normálisan kommunikálni, megpróbálja újra felépíteni a kritikus gondolkodását, és visszahozni azt a képességét, amely lehetővé teszi, hogy az egyén önállóan és racionálisan tudja értékelni a helyzetét.
Ez azonban nem könnyű feladat, mert a manipuláció általában mélyen, már-már kiirthatatlan módon épül be az ember gondolkodásába, szóval a dolog sok türelmet és hozzáértést igényel. A szakember célja tehát az, hogy rámutasson a szekta tanainak ellentmondásaira, és rávezesse az illetőt, milyen veszélyeknek volt kitéve addig, és mennyire szerencsés, hogy kiszabadult belőle. Újabb nehezítő tény, hogy sok esetben ezek a kimenekített áldozatok eleinte agresszívan elutasítanak minden olyan gondolatot, amely kicsit is ellentmond addigi hiedelmeiknek.
Mégsem ez a legkeményebb része, hanem az utána következő érzelmi rehabilitáció, mivel a szekták nemcsak az agyra, hanem az érzelmi világunkra is hatnak. Ennek fényében egy kilépő tag számára a világ hirtelen üresnek és céltalannak tűnhet, tekintve, hogy addig minden döntését és érzését egy külső erő irányította. Itt tehát hosszú távú támogatásra van szükség ahhoz, hogy újra kialakítsa saját identitását, bizalmat építsen a külvilág felé, és megtanulja önállóan meghatározni az életét. A kilépés után egyébként sokan évekig küzdenek poszttraumás stresszel, bűntudattal és identitásválsággal is, ezért kulcsfontosságú, hogy legyen körülöttük támogató közeg, vagy eljárhassanak terápiára, ami segíthet új életet kezdeniük.
Senki sem csatlakozik egy szektához kifejezetten azzal a céllal, hogy átmossák az agyát – de ha megfelelő manipulációs eljárások áldozatává válik, akkor bizony ez lehet a vége. Viszont a jó hír az, hogy ugyanilyen módszerekkel vissza is lehet vezetni egy embert a saját gondolataihoz, önállóságához és nem utolsó sorban a szabadságához. De hogy Danny „Joshua” Jatson esetében mi fog történni, csakis akkor derül ki, ha ma este 8 órakor a FILM4-re kapcsol.
