Rengeteg kiváló szakember fordult meg az elmúlt évtizedekben az Internazionale kispadján, de vannak közöttük olyanok, akik különösen közel állnak a szurkolók szívéhez. A jelenlegi vezetőedzőt, Simone Inzaghit és csapatát egy korábbi legendás tréner, José Mourinho Interéhez hasonlítják – nem alaptalanul.
Egy olyan összetartó közösségnél, mint az Inter szurkolótábora, nem olyan egyszerű kedvenccé válni. A Nerazzurri kispadján már kudarcot vallott többek között Rafa Benítez, Walter Mazzarri, az Atalantánál mára ikonikussá váló Gian Piero Gasperini vagy éppen Claudio Ranieri is – akadnak azonban olyan szakemberek, akik örökre belopták magukat a drukkerek szívébe.
Közülük kettőt, a 2010-ben a milánóiakkal mindent megnyerő José Mourinhót és a jelenlegi mestert, Simone Inzaghit mostanában rendre összehasonlítanják. Sokan gondolják úgy, hogy az Inter ugyanazzal a szenvedéllyel lép pályára hétről hétre, mint anno a portugál irányításával a 2000-es évek végén.
No persze a fontos meccseken: ezt lényeges hangsúlyozni, hiszen olasz csapatról van szó, vagyis a számára nem annyira életbevágó összecsapásokon az Inter is képes lébecolni, de amikor kiugróan nehéz feladat elé néz, hihetetlen energiákat tud mozgósítani.
Mindez elsősorban az európai porondon szembetűnő. Mind a 2009/2010-es, mind az aktuális BL-idénynek úgy futottak neki a fekete-kékek, hogy nem sorolták őket a legnagyobb esélyesek közé. Másfél évtizeddel ezelőtt az Intert az egyenes kieséses szakaszban mind a Chelsea elleni nyolcaddöntőben, mind a Barcelona elleni elődöntőben leírták, és bár a londoniak és a katalánok is elképesztő mezőnyfölényt harcoltak ki ellenük, Mourinho gárdája túl tudott jutni rajtuk. Különösen a Barca elleni, a Camp Nouban lejátszott visszavágó számított hőstettnek, ahol az Inter – Thiago Motta kiállítása miatt – bő egy órán át játszott emberhátrányban, mégis továbbjutott.
A döntőben szintén jóval többet birtokolta a labdát a Bayern München, de a ravasz milánóiak az ő eszükön is túljártak.
A jelenlegi vezetőedző, Simone Inzaghi is felmérte csapata erejét, és ahhoz mérten dolgozta ki a taktikát a bombaerős BL-mezőnyben. A minden eddiginél hosszabb és fárasztóbb csoportkör után a legjobb 16 között a Feyenoord búcsúztatása még kötelezőnek számított (bár a rotterdamiak előtte meglepetésre legyőzték a Milant), utána viszont a Bayern München, majd a Barcelona ellen földöntúli bravúrra volt szükség a sikerhez.
Mind Mourinho, mind Inzaghi a biztonságos, kőkemény védekezésre helyezte, illetve helyezi a hangsúlyt az olyan mérkőzéseken, ahol papíron a rivális az esélyesebb. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy az annak idején, Maiconnal, Lúcióval, Samuellel és Chivuval felálló milánói védelem tényleg egy kőfalhoz hasonlított, borzasztó nehéz volt áthatolni rajta.
A jelenlegi Inter is képes jól védekezni, de azért a mégoly csupa szív, veterán Acerbi, Bisseck vagy éppen Bastoni nem akkora klasszisok, mint elődeik. Ugyanakkor legalább akkora elszántsággal, szívvel, elánnal küzdenek a gárda sikereiért, és ez Inzaghi fanatizmusának, karizmájának is köszönhető.
Habitusával, bár nem tűnik annyira „rosszfiúsnak” és időnként lekezelőnek, mint a portugál, az egykori csatár ugyanúgy fel tudja tüzelni a csapatot, mint hírhedt elődje. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy él-hal az övéiért, ezt pedig a közönség is érzékeli és díjazza.
Egyértelműen kijelenthetjük, hogy Inzaghival az Inter visszanyerte európai identitását, ezzel pedig jó hangulatot és egységet teremtett a nagy múltú klubnál, beleértve a szurkolókat, a játékosokat és a vezetőket is.
Joggal vetődhet fel persze a kérdés, hogy a trófeák számát tekintve Inzaghi (egyelőre) nem ismételheti meg Mourinho elképesztő szériáját. 2010-ben az Inter a Bajnokok Ligája mellett a Serie A-t és a Coppa Italiát is behúzta, és bár néhány héttel ezelőttig erre megvolt az esélye a mostani Nerazzurrinak is, a Milan elleni hazai kupabotlás keresztülhúzta a számításokat. Ráadásul a bajnokságban sincs a kezükben a döntés, hiszen két fordulóval a vége előtt a Napoli egy ponttal megelőzi őket, vagyis a triplázás helyett maximum egy duplázás jöhet össze. Sőt lehet, hogy még az sem, ez a PSG elleni BL-fináléban derül ki.
Mindez viszont nem változtat azon, hogy az Inter szurkolói fórumain arról megy a diskurzus, hogy hasonló érzéseik vannak, mint 2010 környékén: az Inter újra komoly tényező lett Európában.
