Vannak olyan női karakterek az amerikai filmekben, akiket szinte képtelenség pozitív fényben feltüntetni, szeretni meg pláne. Ezek azok a rendszerint férjezett, kertvárosi asszonyok, akik fiatalok, szépek, a családjuk tökéletes, a pénzük sok, és az életük minden pillanatát három dolognak szentelik: az egyik, hogy fenntartsák a tökéletes idilli látszatát, a másik, hogy elég undokok legyenek a szerintük átlagos emberekkel, végül pedig, hogy a férjük totális megsemmisítésével érvényesítsék minden akaratukat.
Mondhatjuk, hogy ebbe a kategóriába tartozik Mona Champagne (Katherine Heigl) is, aki pontosan hozza az irritálóan makulátlan életet élő, kifogástalan háziasszony karaktert: a háza mindig ragyog, a férje sikeres, ő és a gyerekei pedig boldogabbak nem is lehetnének. Csakhogy emögött a fájóan idilli kirakat mögött valójában egy agyonszabályozott élet áll, amelynek első számú vezetője maga Mona Champagne, aki bizony még a gyilkosságtól sem riad vissza, ha ezt a képet valaki (mondjuk a férj) éppen készül romba dönteni.
Noha az Otthon, édes pokol című film (csütörtök, 20 óra, FILM4) kifejezetten szórakoztató módon mutatja be azt, hogy Mona miként veszi kezébe a családja életének irányítását, miután megtudja, hogy a férje megcsalja, ha racionálisan tekintünk rá, valójában egy rendkívül komplex és zavarba ejtően súlyos személyiségrajz bontakozik ki előttünk. Mona ugyanis a szó pszichológiai értelmében is irányításmániás, ami már a film első pillanatában is kiszúrja a szemünket: szigorú menetrend szerint él, precízen tervezi meg és adagolja a házas- és a családi élet minden elemét a szextől kezdve a reggeli pirítóson át a gyereknevelésig, de részletesen alakítja ki és dokumentálja az otthoniak minden célját és eredményét is.
Ha elég jóindulatúak (de főleg naivak) vagyunk, nyugodtan értelmezhetjük ezeket úgy is, hogy de hát ez egy felelősségteljes anya és feleség dolga, valójában azonban itt csak kényszeres kontrolligényről van szó, ami minden spontaneitást és valódi, őszinte érzelmet kizár a nő kapcsolataiból. És ha jobban megnézzük, Mona viselkedése akár több ponton is ráillhet az úgynevezett magasan funkcionáló pszichopata mintázatára: kifelé meggyőző, manipulatív, és rendkívül jól szimulálja a társadalmilag elfogadott szerepeket. Ezzel szemben viszont az empátiára képtelen, és gyakorlatilag bármire hajlandó, ha veszélyben érzi az általa felépített világot – ahogy Mona is teszi, amikor rájön a férje, Don (Patrick Wilson) félrelépésre.
A film talán csak azért maradhatott a vígjáték kategóriájában, és nem lett belőle pszichothriller, mert Mona nem egy klasszikus főgonosz, nem egy bosszúszomjas femme fatale, vagy egy őrült sorozatgyilkos. Inkább olyan, mint egy tökéletesen programozott robot, aki csak azért manipulál, zsarol és ha kell, öl, hogy fenntartsa az ideálisnak hitt rendet maga körül. És noha az Otthon, édes pokol kifejezetten vígjátéki elemekkel dolgozik, tehát nincsenek elsötétített képek, lassan közelítő kameramozgások vagy hátborzongató zenei aláfestések, a történet mögött meghúzódó pszichológiai torzulás és érzelmi erőszak nagyon is valós és rémisztő, és sokkal gyakoribb jelenség a filmen kívüli világban, mint gondolnánk.
A kontrollmánia és a perfekcionizmus önmagában még nem lenne akkora probléma, sőt, sokszor ezek tesznek valakit igazán sikeres emberré, de ha közben a háttérben mély, feldolgozhatatlan trauma vagy krónikus szorongás áll, akkor ezek a viselkedésminták könnyen átcsúszhatnak kényszerességbe vagy akár destruktív működésbe is.
Pszichológiai kutatások szerint ugyanis a túlzott kontrolligény gyakran gyermekkori érzelmi bizonytalansághoz köthető: azok az emberek, akik gyerekként nem élhették meg a kiszámíthatóságot, vagy érzelmileg elérhetetlen, kaotikus környezetben nőttek fel, felnőttként igyekeznek a külvilág minden részletét kézben tartani. Ez számukra biztonságérzetet ad – akkor is, ha ezt mások elnyomásnak vagy fojtogató élményként élik meg. És ha ehhez alacsony empátia társul, vagyis az illető nem képes vagy nem hajlandó beleélni magát mások érzéseibe, akkor könnyen elmosódhat a határ a határozott fellépés és a manipuláció, illetve az érzelmi bántalmazás között. Mona esetében márpedig a kontroll nemcsak a háztartásra vagy a házasságára terjed ki, hanem a férje gondolataira, cselekedeteire, döntéseire is: ő nem partnerként kezeli Dont, hanem tulajdonként, aki soha, semmilyen körülmények között nem térhet el az előre megírt (természetesen általa megírt) forgatókönyvtől.
A pszichológiában ezt a dinamikát gyakran kovert nárcizmusnak nevezik, vagyis egy olyan rejtett, csendes narcisztikus működésmódnak, amely nem harsány vagy feltűnősködő, hanem burkolt módon nyilvánul meg. Az ilyen személyek nem feltétlenül keresik a reflektorfényt, de mélyen vágynak az irányításra és az elismerésre – miközben érzelmileg zsarolnak, passzív-agresszívan kommunikálnak, és különösen érzékenyek arra, ha valaki megkérdőjelezi a róluk kialakított képet. Mona karaktere pontosan ilyen: nem dührohamokat rendez vagy drámázik, hanem hideg logikával, szinte mechanikusan irányít mindent maga körül, és a férje félrelépése sem elsősorban érzelmi fájdalmat okoz neki, hanem egyfajta narcisztikus sértettséget vált ki – hiszen ezzel megbomlik az a tökéletes feleségkép, amit addig a külvilágnak mutatott. Ebből következik, hogy a bosszúja sem szerelemből, hanem egyértelmű kontrollvesztésből fakad.
A Mona-féle személyiségtípus tehát nem csupán a hárpia feleség vagy a túlbuzgó háziasszony filmes karikatúrája, hanem egy pszichológiailag nagyon is megalapozott figura, aki rendkívül jól érzékelteti, mi történik, ha az ember a külvilág kontrolljával próbálja elkerülni a saját belső zűrzavarát, közben viszont maga is végtelenül pusztítóvá válik.
