Bevallom őszintén, sokáig afféle sorstársként tekintettem a holland válogatottra. Mármint egy olyan csapatként, amely a mieinkhez hasonlóan egy kicsit elátkozott, afféle pechvogel brigád, amely volt, hogy nem hivatalosan a világ legjobbjának számított, mégsem tudta feltenni az i-re a pontot.
Gyerekkoromban, a 80-as években édesapám és az idősebb, fociszerető rokonok rengeteget meséltek a 70-es évek fantasztikus holland együtteséről, az előbb Rinus Michels, majd Ernst Happel irányításával vb-ezüstérmet szerző gárdáról, Johan Cruyffról, Ruud Krolról, Arie Haanról, a van de Kerkhof-fivérekről, Johan Neeskensről és a többiekről. Azt is mondták, hogy 78-ban (figyelem: szigorúan családi magánvélemény!) ugyanúgy elcsalták a döntőjüket az argentinok ellen, mint a miénket 54-ben a németek ellen.
Kis ország, nagy foci, nagy átok: ebben hasonlítottunk szerintük a tulipánosokra. Meg is kedveltem őket, igyekeztem minden információt magamba szippantani a holland legendákról, a magyar után a kedvenc válogatottam lett akkoriban.
1985-ben még kifejezetten sajnáltam őket, mert mögöttünk ugyan kiharcolták a vb-selejtezőben a második helyet (mondjuk így, elszórakoztuk a számunkra tét nélküli, nekik viszont élet-halál meccset a záró körben Budapesten), de elbuktak a pótselejtezőn. Nagyjából másfél évvel később azonban, szintén a Népstadionban már látszott, hogy míg a magyar futball története talán legnagyobb válságát élte a mexikói leszereplés után, a hollandoknál egy új, erőtől duzzadó és tehetséges játékosok egész sorát felvonultató generáció van kibontakozóban.
Eb-selejtező meccs volt, melyet a vendégek egy bizonyos Marco van Basten góljával nyertek meg 1-0-ra, majd tükörsimán meg is nyerték a csoportot, az NSZK-ban rendezett kontinenstornán pedig aranyérmet szereztek. Ezzel viszont végérvényesen el is vált a két válogatott, mármint a magyar és a holland útja a futballtörténelemben. Sok-sok viszontagság után az oranjénak sikerült nagy tornát nyernie, emellett olyan klasszisokat adott a világnak, akik tényleg a legnagyobbak sorába tartoztak (van Basten, Ruud Gullit, Ronald Koeman, Frank Rijkaard, Hans van Breukelen és még sorolhatnánk).
Az elmúlt bő három, három és fél évtizedben a holland foci – elsősorban a válogatott révén, bár a 90-es évek Ajaxa a klubfutballban is a csúcsot jelentette – egyértelműen csatlakozott a világelithez. Igaz ez még akkor is, ha önmagukhoz mérten akadtak is azóta kisebb megtorpanásaik. Újabb nagy trófeát 1988 óta nem tudtak nyerni, de azért a 2000-es évek végén, a 2010-es évek első felében újabb sikercsapat alakult előbb Bert van Marwijk, majd Louis van Gaal vezérletével, ami egy vb-ezüstöt (2010), majd egy bronzot (2014) hozott a konyhára. Arjen Robben, Wesley Sneijder, Gio van Bronckhorst, Robin van Persie, Rafael van der Vaart, Klaas-Jan Huntelaar: csak néhány a nagyobb nevek közül.
Az is tény, hogy a tíz évvel ezelőtti brazíliai világbajnokságot követően a generációváltás nem ment zökkenőmentesen, a holland foci rajongói kénytelenek voltak elkönyvelni, hogy az oranje már nem tartozik a krémhez. Legalábbis egy darabig. A Robbenék utáni, kicsit színtelen, kicsit szagtalan holland csapat kudarcot kudarcra halmozott: a 2016-os Eb-re és a 2018-as vb-re szégyenszemre ki sem jutott, de a 2021-es nyolcaddöntős kiesés az Európa-bajnokságon sem volt méltó a gárda hagyományaihoz. Van Bastenek, Gullitek, Robbenek és Sneijderek sehol nem voltak a láthatáron, de az azért így is egyértelmű volt, hogy a holland futball tartalékai igen komolyak, bármikor képesek lehetnek a megújulásra. Ennek jeleit láthattuk már a 2022-es vb-n is, ahol ugyan nem tudták felidézni a Cruyff-, a Van Basten- vagy akár a Robben-féle korszak látványos játékát, de egységes csapatot alkottak, és emlékezetes módon alaposan megizzasztották a későbbi győztes Argentínát a negyeddöntőben.
A fejlődési folyamat nem állt meg, a jelenleg is zajló Eb-n a Ronald Koeman által dirigált oranje még masszívabb, még lendületesebb játékot produkált eddig, és a Németországban mutatott teljesítménye alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy ennek a csapatnak immár komoly sztárjai is vannak.
A Liverpool csillaga, Cody Gakpo, illetve a Dortmundban szintén pazar idényt maga mögött tudó Donyell Malen nyugodtan pályázhat a torna álomcsapatába kerülésre, de a Lipcsében beérő, a nyáron a PSG-hez visszatérő Xavi Simons is az Eb legjobbjai között van. Nem beszélve a Dumfries, de Vrij, van Dijk, Aké védőnégyesről, amelynek szintén komoly szerepe van a négy közé jutásban. És akkor még nem is beszéltünk a tapasztalt öregekhez sorolható Memphis Depayról, aki eddig adós volt az igazán kiemelkedő játékkal egy nagy világeseményen, de most igazi vezére a holland csapatnak.
A még versenyben lévő négy együttes közül papíron talán a holland a legkevésbé esélyes az Európa-bajnoki cím begyűjtésére, de ne felejtsük el, hogy – az angol, spanyol, francia hármassal ellentétben – náluk a közvélemény nem várja el a végső győzelmet, ergo nem is akkora a nyomás rajtuk. Nem mellékesen van egy szövetségi kapitányuk, akit Ronald Koemannak hívnak, és aki pontosan tudja, hogy kell nagy tornát nyerni. Ha ez esetleg nem is jön össze most a tulipánosoknak, ez az Eb-szereplésük így is, úgy is sikertörténet lesz, és kijelenthetjük, hogy újra ott vannak a világelitben. Welkom terug, Oranje!
