Sandro Miller amerikai fotós és John Malkovich kapcsolata a kilencvenes években kezdődött: a Steppenwolf színházban találkoztak, ahol a színész, a társulat alapító tagja, a The Libertine című darabban szerepelt, Miller pedig reklámfotókat készített. A két férfi jóban lett, annyira, hogy idővel Malkovich Millert a kedvenc fotósának, Miller pedig a színészt a kedvenc alanyának tekintette.
Így amikor Miller, úgy döntött, hogy tiszteleg néhány kedvenc fotósa előtt azáltal, hogy újraalkotja a legikonikusabb felvételeiket, nem volt kérdés, hogy ki lesz az alanya. Elrepült Dél-Franciaországba, ahol Malkovich él, hogy bemutassa az ötletet; félt, hogy az üzenet nem megy át e-mailben. A nehezítő tényező az volt, hogy ugyanazzal az emberrel szerette volna az összes képet elkészíteni, ami a sminket, hajat, ruhákat is beleszámítva rengeteg munka és idő lett volna, és olyan embereket kellett megformálnia, mint Salvador Dalí, vagy épp a szupermodell Christy Turlington. De nem kellett aggódnia: a színésznek tetszett a dolog. 38 képet készített el újra Miller a legkülönbözőbb fotósoktól, Irving Penntől kezdve Andy Warholon át Annie Leibovitzig. Megszállottan figyelte a részleteket, a hajaktól a sminkekig, vagy épp Ronald Fischer Beekeeper című képe esetében a megfelelő számú (halott) méh elhelyezését Malkovich arcán és testén. A végeredmény (a képek egy része itt látható) a Homage to Photographic Masters címet kapta.
John Malkovich, aki 1976-ban a Steppenwolf társulatnál kezdte pályafutását, számos filmben szerepelt, de rendezett is, divatmárkája is van és alapvetően tényleg polihisztor, így mesélt arról, hogy milyen volt másokat megtestesíteni. „Amikor ránéztem egy fényképre, azt mondtam: oké, hol vagyunk? Hol tart ez az ember az életében? – legyen az [Salvador] Dalí, [Pablo] Picasso vagy Marilyn Monroe. Azt hiszem, Bert Stern néhány héttel a [színésznő] halála előtt készítette a Marilyn-fotókat.”
„Néhány kép esetében nemet kellett cserélni és/vagy nagy korkülönbségeket kellett áthidalni. Ha megnézzük David Bailey Mick Jaggerről készült fényképét, Jagger 20 éves volt. Én 60 éves voltam. Ez nagy időintervallum.” -mesélte Malkovich a Vanity Fairnek. De olyan nehézségekkel is meg kellett küzdeni, hogy Salvador Dalí szemei sokkal nagyobbak voltak, vagy hogy Bette Davis nagyobb fejjel rendelkezett.
Nem volt könnyű, de az eredmény elképesztő lett. És amiért mi újra elővesszük ezt a 10 éves történetet, az az, hogy a jövő hónapban Miller egy limitált példányszámú könyvet ad ki közös fotó- és filmes munkájukból, Malkovich: Then Came John címmel, és 2025-ben Amszterdamban egy kiállítása is lesz ennek kapcsán Millernek. (2018-ban nálunk is volt, az alábbi videóban belenézhetnek.)
Malkovich különös gondolkodásmódjára jó példa, hogy készített egy filmet, majd elzárta azt, egészen 2115-ig, ez lett a 100 year: The Movie You Will Never See. (100 év: a film, amit sosem fogsz látni). Az ötlet a Remy Martin konyakgyártó cégtől jött, akiknek van száz évig készülő terméke; ők kérték fel Malkovichot, hogy alkossa meg ugyanezt, filmmel. A kritikákat már egyikünk sem fogja olvasni róla.
De Malkovich más műfajokba is belekóstolt, énekelt operaduettet Cecilia Bartolival, illetve Nile Rogers zenésszel is stúdióba vonult. Mi mondtuk, hogy igazi polihisztor!
