Kate Winsletet nem akárhogy ismerték el a müncheni filmfesztiválon: az Oscar-díjas színésznő CineMerit-díjat kapott, életműve elismeréseként. Egyébiránt itt tartották a Lee című filmje európai premierjét is, ezt teljesen ő hozta tető alá, és a főszerepet, a modellből lett háborús fotóst, Lee Millert is ő játssza.
A müncheni Deutsches Theater közönsége ujjongott és éljenzett, amikor Winslet a színpadra lépett, hogy átvegye a díjat. „Mintha filmsztár lennék!” – viccelődött Winslet, és biztatta a tömeget, hogy tapsoljon tovább. „Nem, tényleg, általában nem így szoktak velem bánni…”
David Kross, Winslet fiatal német színésztársa A felolvasóból nyújtotta át neki a CineMerit-díjat, és felidézte, hogy először 16 évvel ezelőtt találkoztak, „amikor én még csak 17 éves voltam, addig csak két filmet forgattam, és épp akkor hagytam ott az iskolát. Te pedig Kate Winslet voltál”.
Kross azon is viccelődött, hogy milyen jó volt „veled ünnepelni a 18. születésnapomat”, utalva ezzel A felolvasó szexjeleneteire, amelyeket a 18. születésnapján forgattak, hónapokkal a film többi részének befejezése után, hogy Kross addigra elérje a nagykorúságot. „Te voltál az intimitás-koordinátorom is, egy olyan fogalom, ami azokban az években még nem is létezett” – mondta. Megköszönte Winsletnek A felolvasó promokörútjának egy híres pillanatát is, amikor a páros Charlie Rose talkshow-jában jelent meg, és „egy szót sem értettem abból, amit mondtak”. [Azért Winslet is volt pályakezdő: egyik első filmszerepében, az Egy kölyök Artúr király udvarában című ifjúsági filmben pont el is lehet csípni őt július 6-án, a TV4-en, 8:45-kor – szerk,]
A müncheni CineMerit-díj Winslet életművének szólt – „minden díjat megnyertél már, de ez az egy még hiányzott”, viccelődött a ceremónia moderátora -, de a színésznő a legszenvedélyesebben a Lee-ről beszélt, egy olyan projektről, amelyen egy évtizede dolgozik, és az első olyan munkája, amelyben producerként rendkívüli erőfeszítéseket kellett tennie. „El sem hiszem, hogy megcsináltuk” – mondta a filmről, amely Lee Miller életének egy kulcsfontosságú évtizedét mutatja be, amikor az egykori divatmodellből lett fotós háborús fotóssá avanzsált, és a Vogue-nak dolgozott a második világháború frontvonalából, hogy ikonikus képeket készítsen a brutális évekről és a háború sújtotta Európáról, beleértve a buchenwaldi és dachaui haláltáborok megrázó fotóit.
A színpadon Kate Solomonnal, a Lee másik producerével állva elmesélte, hogy jutottak el addig, hogy elkészüljön a film. „Nőként nehéz filmet készíteni, és nehéz filmet készíttetni egy nőről” – mondta. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy a forgatáson annyi helyen kellett jelen lennie- producerként és főszereplőként is, aki, mint Solomon megjegyezte, „gyakorlatilag a film minden felvételén szerepelt.”
A film mellékszereplőinek meggyőzése azonban, akik között Alexander Skarsgård, Andrea Riseborough, Marion Cotillard, Josh O’Connor és Andy Samberg is szerepel, könnyű volt. „Összeállítottunk egy listát az álomszereplőkről” – emlékezett vissza Winslet – „és Kate [Solomon] azt mondta: csak hívd fel őket. Erre én: de én nem is ismerem őket! De mégis ismertem őket. És mindannyian igent mondtak.”
Solomon dicsérte Winsletet, amiért megragadta Miller empátiáját, ami a producer szerint lehetővé tette számára, hogy átalakítsa a műfajt, amelyben dolgozott. „Előtte a háborús fotózás főleg olyan dolgokat jelentett, mint a zászló kitűzése, tankok és hasonlók” – mondta – „[de] amit Lee látott, azok a civilek, az érintettek, a menekültek voltak. Amit ma fotóriportnak, háborús tudósításnak gondolunk, az [ebből származik]”.
„Elhatározta, hogy feltárja az igazságot, kerüljön bármibe is. És ez tönkretette” – mondta Winslet.
Oké, ki ez a Lee Miller?
Bár nem akartunk nagyon belemerülni Lee Miller életébe, az annyira izgalmas, hogy nem lehet nem bemutatni ezt az elképesztő nőt.
A későbbi nagyszerű fotós, Miller Elizabeth néven született Theodore és Florance Miller gyermekeként – édesapja, Theodore német származású volt, míg édesanyja skót és ír. Lee két testvérével, Erikkel és Johnnyval együtt nőtt fel; apjuk hobbijának köszönhetően már gyermekkorukban megismerkedtek a fotózás művészetével. Lee volt Theodore kedvence, amikor a fotózásról volt szó, mivel gyakran pózolt a fotóihoz, és egyébként is nagy érdeklődést mutatott az alkotás folyamata iránt. Apja indítékai azonban finoman szólva is megkérdőjeleződtek, mivel tizenéves lányát gyakran meztelenül fotózta. Ezeken a meztelen fotókon később sokat vitáztak az emberek, azt vitatva, hogy egy kiskorút szexualizált Theodore, vagy művészi fotókról van-e szó. Azt is tudni lehet, hogy Lee mindössze hét éves volt, amikor szexuális erőszak áldozata lett, amelynek következtében gonorrheát kapott. Az eset az életét kutatók szerint nagyban meghatározta látásmódját és felerősítette az empátiáját a traumák elszenvedők iránt.
A tanulással meggyűlt a baja, szinte minden iskolából kicsapták, ahová járt. Amikor 1925-ben betöltötte a 18. életévét, Párizsba költözött, és Ladislas Medgyes színiiskolájába járt, ahol világítást, jelmez- és formatervezést tanult, majd egy évvel később visszatért New Yorkba, hogy az Art Students League of New Yorkba járjon. Életét azonban egy majdnem-baleset változtatta meg, amikor Manhattanben majdnem egy autó elé lépett, de Condé Montrose Nast, a Vogue-ot és a Vanity Fair-t kiadó Condé Nast alapítója megállította. A Vogue akkori főszerkesztője úgy gondolta, hogy Lee pontosan az, akire a kiadványnak szüksége van, hogy az éppen kialakulóban lévő modern nőideált képviselje. 1927-ben debütált a Vogue-ban modellként, és hamarosan a divatlapok egyik legkeresettebb manökenje lett. Olyan elismert fotósokkal dolgozott együtt, mint Edward Steichen és a szürrealista művész, Man Ray. Modellkarrierje 1929-ig virágzott, amikor hirtelen véget ért.
A Kotex, egy menstruációs higiéniai termékgyártó egy Steichen által készített Miller-fotót használt fel a menstruációs betétjeik reklámjához. Steichen a nő beleegyezése nélkül adta el a fényképét a Kotexnek, ami nagy port kavart, mivel ebben az időben nem volt szokás nyilvánosan olyan dolgokról szót ejteni, mint a női ciklus, vagy a menstruáció. Ez véget vetett a divatmodell-karrierjének.
Ezután Párizsba költözött, ahol felkereste a szürrealista művész Man Rayt, és ragaszkodott hozzá, hogy tanítványává fogadja. Bár a férfi határozottan kijelentette, hogy nem fogad tanulókat, a lány a modellje, munkatársa, sőt múzsája és szeretője lett. Lee és Man Ray kapcsolata minden téren igen szoros lett, annyira, hogy a férfi néhány fotóját is elkészítette. Ekkor találkozott Lee a francia Vogue szerkesztőjével, Solange d’Ayen hercegnővel, Pablo Picassóval (akivel életre szóló barátságot kötöttek), Paul Elouard-ral és Jean Cocteau-val. De mint általában, Lee nyugtalanná vált, és új utakat kezdett keresni.
1932-ben visszaköltözött New Yorkba, és megnyitotta saját fotóstúdióját, a Lee Miller Studiót, és felvette bátyját, Eriket asszisztensnek. Olyan neves ügyfelekkel dolgozott, mint Elizabeth Arden, Helena Rubenstein és a Saks Fifth Avenue. A stúdió két évig működött, amíg meg nem ismerkedett Aziz Eloui Bet egyiptomi üzletemberrel, akihez feleségül ment. Ezt követően Kairóban élvezte az életet férjével. Egyiptomi tartózkodása alatt nem dolgozott hivatásszerűen fotósként, de hobbiból folytatta a a fotózást, ám ezt is megunta, és 1937-ben visszatért Párizsba, ahol találkozott Roland Penrose brit szürrealista festővel.
A második világháború kitörése sorsfordító pillanattá vált Miller életében, és alig várta, hogy visszatérjen a professzionális fotózáshoz. New York-i családja könyörgött Lee-nek, hogy térjen haza biztonságba, de neki más tervei voltak. A divatvilágban meglévő kapcsolatait kihasználva Lee megkereste a Vogue brit kiadását, és felajánlotta, hogy fotósként szeretne dolgozni, de elutasították – helyette stúdióasszisztensi állást vállalt.
Mivel egyre több férfit soroztak be katonai szolgálatra, az Egyesült Királyság „ráfanyaladott” a nőkre, hogy segítsenek betölteni a férfiak által hátrahagyott állásokat. A Vogue több férfi fotósa is elment a háborúba, Miller pedig a Vogue divat- és életmódfotózásával kezdett foglalkozni. A lap több sorozatát is publikált. Lee fotói kellettek ahhoz, hogy a luxusmagazinból komoly lap váljon, amely megfelelő érzékenységgel nyúl a súlyosabb témákhoz.
A brit kormány is megértette, hogy a női magazinok milyen fontos szerepet játszottak abban, hogy olvasók szembenézzenek a nehézségekkel, és a háború okozta traumákkal. A Tájékoztatási Minisztérium szorosan együttműködött az olyan kiadványokkal, mint a Vogue, és a Lee Miller, hogy segítsen népszerűsíteni a Utility Clothingot, amelyet azért hoztak létre, hogy az embereket minőségi ruhákhoz juttassák elérhető áron.
1944-ben Lee fotóriporteri karrierje azzal folytatódott, hogy elutazott a háborúban álló Franciaországba, hogy a Vogue számára tudósítson.
Lee első állomáshelye Normandiában volt, alig egy hónappal a D-nap után, hogy az Omaha part közelében lévő tábori kórházban dolgozó amerikai hadsereg ápolónőiről tudósítson. Egy, a hadseregnél feljebb történt félreértés után Lee 1944 augusztusában a Saint-Malo-i csatában kötött ki, ahol szemtanúja volt a németek által elfoglalt kikötő amerikai ostromának, és tanúja volt a napalmbombázásnak. Ráadásul ő volt az egyetlen fotós, aki ott volt a helyszínen. Az amerikai hadseregnek nem sok kellett hozzá, hogy beazonosítsa, és mivel nem volt engedélye ott tartózkodni, ideiglenesen letartóztatták, később pedig kitiltották a frontvonalból. Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy máshonnan viszont tudósítson.
Millernek a Vogue-nál végzett munkája során az lett a célja, hogy bemutassa, mi történik egy háborúban. Azt akarta, hogy a nyilvánosság ne csak lássa, hanem el is higgye, mi történt ezeken a helyszíneken.
Tanúja volt Párizs felszabadításának, az elzászi csatának, valamint a buchenwaldi és dachaui náci koncentrációs táborok amerikai felszabadításának. Táviratokat küldött Withersnek, és sürgette a Vogue-ot, hogy nyilvánosan tegye közzé a koncentrációs táborokról készült fotóit. Ezek a fotók sokak számára szolgáltattak bizonyítékot arra, hogy pontosan mi történt, mert a beszámolókat sokan propagandának tekintették és megkérdőjelezték valóságtartalmukat.
Az egyik legikonikusabb képet Lee életének ebből az időszakából nem ő, hanem a haditudósító kollégája, David E. Scherman készítette. Scherman 1945. április 30-án – Hitler öngyilkosságának napján, bár ez csak véletlen egybeesés volt – Hitler fürdőkádjában készítette Lee-t ábrázoló fotóját. A páros az elsők között érkezett Hitler müncheni lakására, Lee levetette ruháit, és elkészítette az ikonikus képet.
A háború után a Vogue fotósaként folytatta munkáját, és sokkal könnyedebb témákat választott: divatról és hírességekről készített fotókat. A háború képei, különösen a koncentrációs táborok képei azonban továbbra is kísértették, és a fia, Anthony Penrose szerint depresszióval és poszttraumás stressz-szindrómával küzdött. Hogy kicsit pihenjen, Miller és Roland Penrose- akit nevezzünk közeli barátnak – Kaliforniába utaztak, hogy meglátogassák Man Rayt, de a nő meglepődve tapasztalta, hogy terhes.
Az apa Penrose volt, az anya pedig még házas, így gyorsan elvált és feleségül ment Penrose-hoz, mielőtt 1947. szeptember 9-én megszülte Antony-t. Miller kedélyállapota a szülés után sem lett jobb, az nem segített a helyzeten, hogy férje egy Diane Deriaz nevű akrobatával folytatott viszonyt.
A pár később vásárolt egy házat a kelet-sussexi Chidinglyben, amely művészbarátaik, köztük Picasso és Man Ray egyik kedvenc helye lett. Ez idő alatt az asszony eltávolodott a fotózástól, és inkább a főzéssel kezdett foglalkozni – unokája, Ami Bouhassane 2021-ben egy, a nagymama receptjeit tartalmazó könyvet adott ki.
Miller 1977-ben, 70 évesen, rákban hunyt el.
