Ma este 8-kor láthatja az Egyes nők című filmet a FILM4-en, amely három, különböző nő egymással összefonódó történetét meséli el. Egyikük Gina (Michelle Williams), akinek férjével közös házépítési projektje idilli is lehetne, ha nem vesznének állandóan össze egymással; másikuk Beth (Kristen Stewart), a fiatal joghallgató, aki érzelmileg bonyolult kapcsolatba kerül egy magányos lovászlánnyal (Lily Gladstone), végül pedig ott van Laura (Laura Dern), akinek ügyvédnőként egy rémes túszhelyzettel kell megküzdenie, amelybe akaratán kívül keveredett.
Laura, akárcsak sok más Dern-karakter, egy látszólag összeszedett, magát kontrollálni tudó nő, akiben azonban a felszín alatt sokkal mélyebb érzelmi feszültség dolgozik. Ügyvédként az a célja, hogy a lehető legjobban védje ügyfelei érdekeit, de amikor egy rendkívül problémás, elkeseredett férfival kerül kapcsolatba, hiába képes együttérezni vele, a helyzetét megoldani már nem tudja, és ez tagadhatatlanul zavarba ejti őt. A film talán egyik legdrámaibb szála ez, amelyben a színésznő a rá jellemző intenzitással és árnyaltsággal formálja meg az erős, mégis kiszolgáltatott nőt, akinek nemcsak a munkája jelent kihívást az életében, hanem a környezetében uralkodó szexizmus és az állandó elismerésért folytatott küzdelemből fakadó frusztráció is.
Ez a szerep, akármennyire is illik a színésznőhöz, egészen más, mint Dern harsányabb, impulzívabb alakításai: sokkal visszafogottabb, csöndesebb, higgadtabb és fáradtabb. Nincsenek nagy, hisztérikus összeomlások vagy túlzott érzelmi reakciók, mint a Hatalmas kis hazugságokban, amelyért Golden Globe-, vagy a Házassági történetben, amiért Oscar-díjat kapott, nincs elernyedt és elfolyt arc, mint Steven Spielberg Jurassic Park-jában, sem pedig szélesre tátott száj, mintha maga a pokol nyílna meg, mint mondjuk David Lynch pszichés széthullásról szóló eposzában, az Inland Empire-ben. Itt bizony csak az apró rezdülések maradnak, a fáradt tekintet vagy egy-egy elharapott szó – és pontosan ezekre van szüksége a nézőnek ahhoz, hogy megértse egy belső vívódásoktól gyötrődő, érzelmileg nehéz helyzetbe került ember karakterét, amelynek ugyan a megvalósítása egészen más, mint Dern ikonikussá vált szerepeiben, a végeredmény mégis ugyanaz: egy több rétegű, összetett női alak, akiben ott a harc, a tűz, az intelligencia és a mély empátia, amely nem mellesleg a színésznő saját életét és pályafutását is végigkísérte.
Ha az édesanyját kérdeznénk, azt mondaná, már az is csoda, hogy egyáltalán megszületett. Az 1960-as évek elején a híres színészházaspár, Diane Ladd és akkori férje, Bruce Dern borzalmas tragédiát éltek át: 18 hónapos kislányuk belefulladt egy medencébe, ami miatt Ladd olyan iszonyú érzelmi traumát élt át, hogy az orvosok azt mondták neki, a szervezete nem bírna el még egy terhességet, és ne is álmodjon róla, hogy valaha ismét gyereke születik. De tévedtek – és ennek maga Laura Dern a bizonyítéka. A most 57 éves színésznő szó szerint a filmezés világába született és abban is nőtt fel – egyhetesen már egy motel fiókjában aludt, miközben édesapja egy westernfilmet forgatott, ötévesen pedig első moziélménye az volt, hogy a vásznon nézte apja levágott fejét egy thrillerben. Hétévesen már maga is feltűnt egy filmben: Martin Scorsese Alice már nem lakik itt című drámájában banánízű fagyit majszolt egy étteremben. És bár a jelenetet tizenkilencszer kellett újravenni (és ez pont ennyi fagyi elfogyasztását is jelentette), állítólag annyira profin csinálta, hogy Scorsese már akkor azt mondta, „ebből a lányból színész lesz.”
De hát nem is lehetett volna másképp: Dern épp abban az időszakban döntötte el, hogy valóban az lesz, amikor az egész nyári szünetet két forgatás között ingázva töltötte a szüleivel. „Apám a Családi összeesküvést forgatta Hitchcockkal, anyám pedig az Alice már nem lakik itt-et Scorsesével, és a nyár végére azt mondtam, azt hiszem, színész akarok lenni”. Ez a döntés pedig egyértelműen elindította egy olyan pályán, ahol aztán a legnagyobb rendezőkkel (David Lynch, Steven Spielberg, Clint Eastwood, Paul Thomas Anderson) dolgozhatott együtt.
Őszintén szólva soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, akinek Laura Dern lett volna a kedvenc színésznője. De ha jobban belegondolok, valahol érthető is, ugyanis – és ahogy ez a mai filmből is látszik – sohasem a könnyen szerethető, klasszikus női szerepeket választotta, hanem azokat, amelyek kellően bonyolultak, ellentmondásosak és általában a saját hangjukért harcolnak. „Imádom a munkámat, és imádok beleszeretni ezekbe az elképesztően bonyolult karakterekbe” – mondta egyszer egy interjúban. „Gyakran olyan nőket játszom, akik küzdenek azért, hogy hallathassák a hangjukat, de úgy érzik, hogy a világ nem veszi őket komolyan.”
És hát ezek nem feltétlenül a leghálásabb szerepek, már amennyiben a rajongók igényeit tartjuk szem előtt. Őt viszont ez nem különösebben tántorította el, járta a saját útját, és így is szép és látványos karriert sikerült befutnia. Pedig, tekintve, hogy Hollywood sokáig nem kedvezett a negyven feletti színésznőknek, úgy, ahogy több kolléganőjének, neki is bőven lett volna esélye, hogy szép csendben eltűnjön a süllyesztőben. Ugyanakkor Dern példája azt mutatja, hogy ez az időszak végre valahára valóban véget érhet, elvégre a #Dernaissance hashtag is annak a bizonyítéka, hogy Hollywood mostanra felismerte: az olyan színésznők, mint ő, nemcsak hogy nem tűntek el, hanem most vannak igazán a csúcson. „Ez az életszakasz [50 felett] egyfajta merészséget hozott magával, amiről azt hittem, hogy már a húszas éveimben is megvolt – de valójában közel sem voltam hozzá. Most érzem magam igazán színésznek, és most akarok igazán mindent kipróbálni.” Laura Dern nem egy sztár, és nem is celeb, hanem egy igazi színész. Egy olyan művész, aki nemcsak túlélte a hollywoodi hullámvölgyeket, hanem folyamatosan formálta is az iparágat. És ha eddigi karrierje bármit is bizonyít, az kétségtelenül az, hogy akármit is próbál ki, abból mindig valami legendás születik.
