Van egy ötletszerűen jelentkező sorozatunk, amelyben gyakori filmes és sorozatos kifejezések értelmét mondjuk el magyarul. (Első rész, második rész, harmadik rész.) Egyfajta szószedetek ezek, hogy amikor filmes híreket vagy cikkeket írunk, legyen mivel magyarázni. Most egy különkiadás jön, ebben egyetlen fogalommal foglalkozunk, a pilottal. Ami általában egy (1) sorozatepizód. Önmagában nem hangzik valami érdekesen, csakhogy (megint: általában) a legelső epizódról van szó, és így már mindjárt egyértelmű, miért annyira fontos.
A pilot ugyanis, legyen szó akármilyen terjedelmű(nek szánt) sorozatról szó, arra hivatott, hogy megalapozza a történetet és a fejünkben a világot, amelyben játszódik; felkeltse az érdeklődésünket és átadja a hangulatot, mindezt egy óránál rövidebb idő alatt. Persze nemcsak a nézőkben kell izgalmat kiváltania, előtte van egy fontosabb feladata: el kell érnie, hogy az adott tévécsatorna vagy más forgalmazó azt mondja, oké, nekem ez a sorozat kell, gyártsátok, adni fogom. Ezért is annyira fontos, hogy a pilot jó legyen: ha nem csap le rá senki, az egész stáb munkája mehet a kukába, a jó ötlet nem valósul meg. És mivel a pilotot alapvetően a sorozat eladására szánják a készítők, olyan is előfordul, hogy ez az epizód végül nem is kerül adásba, vagy csak később, mert inkább máshogy építik fel a történetet.
Talán itt az ideje az elnevezés nyomát is kutassuk egy kicsit – a pilot természetesen pilótát jelent, olyan logika mentén valahol érthető elnevezés ez, hogy a pilóta indítja el és irányítja aztán a repülőt, hát nyilván a sorozatnak is meg kell adni a kezdőlökést és megmutatni, merre fog tartani. Hogy aztán ez utóbbiból mi lesz, menet közben kiderül.
A pilotok egyik altípusa a backdoor pilot: ezt úgy kell elképzelni, hogy hömpölyög szépen a történet, és egyszer csak a kevésbé fontos szereplők kerülnek előtérbe, velük történik valami izgalmas, vagy kiderül róluk valami teljesen váratlan. Ha a dolog jól sül el, a szerencsések spinoffot kaphatnak, mint például A Grace klinika Addison Montgomeryje, aki egyébként csak egy kellemetlen mellékszereplő lett volna az élvhajhász orvos és az életképtelen rezidens románcában (amúgy az előbbi feleségéről van szó), de a közönség annyira szerette a karaktert, hogy építettek rá egy saját sorozatot (Private Practice, nálunk Doktor Addison címmel ment).
Na de nézzünk néhány különösen jól sikerült pilotot! Az egyik legemlékezetesebb a Losté: egyrészt mert egy másfél órás dupla epizódról van szó, amelyről már akkor azt mondták, hogy nagyjátékfilm-igényességű, másrészt felkeltette az érdeklődést, de az égvilágon semmit sem magyarázott el. (És ezt a jó szokását kis túlzással hat évadon át meg is tartotta, minden idők egyik legsikeresebb sci-fi-sorozatává téve a Lostot.) Adott viszont pár marék érdekes figurát, és mindig éppen csak annyit árult el róluk, hogy az további érdeklődést keltsen. Illetve tele volt figyelemfelkeltő dolgokkal, amiket a rácsavarodó nézők lázasan próbáltak értelmezni. Íme, az első percek a sorozatból.
Hasonlóan jól sikerült a Breaking Bad (Totál szívás, a magyar címe legalábbis feltétlenül) bevezetése is: a nézők rögtön megkapták a fehér fecskében, gázálarcban menekülő Walter White-ot, aki lakóautóval próbál átvágni a sivatagon, hogy aztán, amikor elült az adrenalin, kiderüljön, igazából ki a fene ez a fura bajuszos alak és miért van így felöltözve, ki aléldozik mellette az anyósülésen, és azok tényleg hullák-e, amik egy-egy rázósabb útszakasznál ide-oda hömbörögnek.
Megint más szempontból volt jó a Twin Peaks első epizódja: kis túlzással az egész szürreális tartalomfolyamnak legalább az elején adott egy konkrét fogódzót (1 db holttest, Laura Palmeré), átitatta a nézőket a kisvárosi hangulattal, és megalapozta az összes furcsaságot, amire azután számítani lehetett. Meg azokat is, amikre nem. (Na ezt nem tudom beágyazni, úgyhogy itt van helyette egy rajongói videó, amely szépen megmutatja, hogy Twin Peaksben senki sem normális).
És most lássunk egy konkrét példát, a világ legtúltárgyaltabb sorozatával, a Jóbarátokkal! Az ötlet megvolt, a pilothoz, illetve annak hat főszereplőjéhez – 1994-ben – több mint ezer színész portréját nézte át Ellie Kanner casting director. Végül beérte karakterenként 75 meghallgatással, majd néhány újrázással, immár a kreátorok jelenlétében. A fennmaradókat elvitték a Warner Bros. Television döntnökei elé, akik kiválogatták belőlük az utolsó eresztést, akiket aztán az NBC vezetése is meghallgatott. (Csoda, hogy Jennifer Aniston túlélte ezt a folyamatot.) És hát ez lett belőle.
Vissza a folyamathoz: ha megvannak a szereplők, felveszik velük a pilotot, és minden illetékes elvtársnak bemutatják, a stúdiónak, amely finanszírozza, és a cégnek (tévés vagy streamingszolgáltató), amelynek eladni szeretnék. Bekerülhet a folyamatba a tesztvetítés is, amikor gondosan válogatott és szűk közönség előtt bemutatják a pilotot, hogy aztán az ő reakcióik alapján vonják le következtetéseiket, kell-e változtatni valamin.
A Trónok harca esetében például kellett. Az eredetileg elsőnek szánt rész sosem került adásba, annyira pocséknak minősítették. Helyette átstrukturálták a jeleneteket, átírták a forgatókönyvet és több színészt lecseréltek: így került be például Emilia Clarke Daenerys Targaryenként a sorozatba, Tamzin Merchant helyére. (Érdekesség: a pilot története közelebb állt a könyves eredetihez, vagyis az eljövendő sárkányok anyját nem érte benne szexuális erőszak. Aztán a végül elsővé lett epizódban azt láthatta a közönség, hogy minden férfi csak használja, így világossá téve viselkedése mozgatórugóit. Nem számíthattak intellektuális közönségre, na.) Michelle Fairley szerepét pedig Jennifer Ehle (a BBC kultikus Büszkeség és balítélet-minisorozatának Elizabeth Bennetje!) játszotta volna, de hát végül nem.
És persze vannak olyan pocsék pilotok, amiket nemhogy újraforgatnának, az egész ötletet elkaszálják (A Variety szerint körülbelül minden negyedik pilotból lesz valami). Értelemszerűen ezekről aztán a közönség általában nem értesül, kivéve, ha a folyamat valamelyik érintettje vagy nem nyugszik bele a döntésbe, vagy akkora hülyeségről van szó, hogy a híre szájról-szájra jár. 1972-ben Francis Ford Coppola úgy vélte, jó ötlet földönkívüli, szupererejű amishokról forgatni egy próbaepizódot William Shatnerrel, de hát ezt rajtuk kívül nemigen értékelte senki. De hogy mit gondoltak a Heil Honey I’m Home! készítői, valószínűleg sosem tudjuk meg: 1990-ben álltak elő azzal, milyen jó lenne sitcomot forgatni Hitlerrel és Eva Braunnal a főszerepben, akiket zavarnak a bosszantó zsidó szomszédok. Esküszöm, nem én találtam ki. Valaki egy darabig még szabad kezet is adott nekik.
