Nem is olyan régen a vőlegény csupán egy beszélő, sarokba állított, szépen felöltöztetett dísz lehetett az esküvőjén – egy biokiegészítő a saját menyasszonya mellett. Azt tette, amit mondtak neki, elfogadta, hogy az utolsó székpárna-cérnaszálnak is illeszkednie kell színében a koszorúslányok lábujjkörméhez, miközben az ara végiglejtett végigviharzott az eseményen, amely lényegében kizárólag az ő dicsőségéről szólt. Ez volt az ő Nagy Napja, a vőlegény pedig pontosan tudta ezt, úgyhogy meg sem próbált az útjába állni.
De az idők változnak. Hogy ennek mi az oka, nem teljesen világos (lehet, hogy lassan tényleg kezdünk elmozdulni egy egyenlőbb társadalom felé), mindenesetre eléggé úgy fest, hogy manapság már a férfiak is hajlamosak kilépni a hagyományos nemi szerepekből, és vállalnak aktív szerepet olyan tevékenységekben, amelyek sokáig csak a nők kiváltsága (vagy nyűgje) volt. Ráadásul többen nem csak részt vesznek ezekben, hanem ha már csinálom, csináljam rendesen-alapon sokszor tökéletesen átveszik a nőkre jellemző eltökéltséget – és ezért tudott megtörténni az is, hogy az esküvőszervezés dzsungelében a bridezillák mögött egy új, veszélyesebb teremtmény emelkedett ki: a groomzilla.
Csak hogy tiszta legyen: angolul a bridezilla kifejezést azokra a menyasszonyokra használják, akik teljes erőbedobással, semmit és senkit nem kímélve érvényesítik az akaratukat, hogy az esküvőjük végül pontosan olyan legyen, amilyennek kislány koruk óta elképzelték. Ez alapján pedig nem nehéz kitalálni, hogy a groomzilla nagyjából ugyanez, csak vőlegényben. A Pokoli vőlegény című romantikus vígjátékban (péntek, 21 óra, STORY4) Tucker tökéletesen példázza ezt a figurát: már több mint négy éve van együtt a barátnőjével, Alyssával, és miután ráveszi magát, hogy végre megkérje a kezét, ahelyett, hogy szépen hátradőlne, és kiélvezné az igent, amit kap, inkább teljesen megbolondul. Szinte mániájává válik az esküvő megszervezése: mindent és mindenkit az irányítása alatt akar tartani, és pontosan meghatározza a nagy nap minden apró részletét – viszont ha a terveinek bárki, akár csak a menyasszonya is ellent mer mondani, azt bizony puszta kézzel tudná átsegíteni a túlvilágra. Végül, miután sikerül az összes barátját, de még Alyssát is az őrületbe kergetnie, adódik egy kis probléma: a lány már nem olyan biztos benne, hogy szeretne hozzámenni Tuckerhöz.
Pedig Tucker alapvetően nem rosszfiú, ahogy a többi groomzilla sem az, egyszerűen csak nehezen birkóznak meg a társadalom újonnan támasztott elvárásaival, amelyek azt a hamis illúziót keltették bennük, hogy a férfiaknak ösztönszerűen tudniuk kell, mi kell egy tökéletes esküvő megszervezéséhez. Pedig anélkül, hogy szexistának akarnék tűnni, azért nyugodtan beláthatjuk, hogy a pasik ereiben alapvetően nem hattyúvá hajtogatott szalvéták, gyűrűpárnák vagy székmasnik kötésirányának problematikái csörgedeznek. Szóval a groomzillák alapvetően figyelmes, racionális, jó szívű emberek, egészen addig, amíg képbe nem kerül az a bizonyos rémisztő e-betűs szó, az esküvő. És akkor a nagy nyomás hatására kijön belőlük az addig csak lappangó kontrollmániás őrült, aki mindent kézben akar tartani. Esküvőszervező fórumokon nem nehéz példákat találni a jelenségre: egyesek olyan groomzillákról számolnak be, akik szivar- es viszkisarkot, helyszíni cipőtisztítót vagy mosdóban működő borbélyt követelnek. Egy rangos magazin újságírója meg arról írt, hogy az ötvenes éveiben járó, sikeres üzletember férje olyan sátrat akart, amelyben vacsora után el lehetett volna húzni egy válaszfalat, felfedve mögötte egy titkos táncteret. De ugyancsak ő volt az, aki rendszeresen sírógörcsöt kapott és padlizsánlilává változott a feje, ha valami nem úgy alakult, ahogy akarta, és ez elég sokat elvett a férfias értékeiből abban az időszakban.
Egy másik menyasszony arról mesélt, hogy a vőlegénye sokkal jobban rá volt pörögve a saját öltözékére, mint ő a menyasszonyi ruhájára: mindenképp bársony szmokingot akart viselni, és napokat töltött azzal, hogy a nadrágja utolsó igazításait ellenőrizze és tökéletesítse. De olyanok is léteznek, akik Pinterest-táblákat készítenek, családi meetingeket tartanak PowerPoint-tal, Excel-táblázatban vezetik a meghívottakat, és vérre menő vitát folytatnak arról, pontosan milyen szögben álljanak a névkártyák és a szalvéták az asztalon. De az egyik legtipikusabb húzásuk mégis az, hogy az egész szervezés során szinte semmilyen apró részlet – például a virágok vagy az asztaldekoráció – nem érdekli őket, csak amikor már minden le van szervezve és ki van fizetve, akkor eszmélnek rá hirtelen, hogy valójában ők pont nem ezt akarták – és végre teret adhatnak a hisztinek.
Persze nyilvánvaló, hogy a vőlegénynek ugyanannyi joga van beleszólni az esküvő részleteibe, mint a menyasszonynak – de ha ez átvált ultimátumokba és a másik torkán lenyomott döntésekbe, akkor bizony már érezhető a groomzilla-jelenség bukéja. Nade mit lehet tenni, ha az embernek hirtelen groomzillája nő? Az orvos ezen nem tud segíteni, szóval a legjobb, ha már az elején lecsapjuk a legelborultabb ötleteit, és megpróbálunk kompromisszumra törekedni vele. Amit pedig mindkét félnek érdemes szem előtt tartania, hogy a végén simán lehet, hogy semmi sem úgy alakul majd, ahogy azt eredetileg eltervezték. Akkor meg mégis mi értelme lenne agyvérzést kapni már előre?
