Eljött a nagy pillanat, ütött az óra, nem kell tovább várni: jön az év csúcseseménye, a foci-Eb, amelyen – zsinórban harmadszor – a magyar válogatott is jelen lesz. Hogy milyen esélyekkel? Talán minden eddiginél nehezebb megmondani, de megpróbáljuk.
2016-ot megelőzően 44 évet kellett várnunk arra, hogy a magyar csapat ismét eljusson a labdarúgó Európa-bajnokságra, és bizony furcsa, emellett persze kellemes érzés, hogy az elmúlt szűk évtizedben hozzászokhattunk a jóhoz. Az viszont tény, hogy a nyolc évvel ezelőtti, illetve a 2021-ben megrendezett kontinenstornával összehasonlítva teljesen más a helyzet.
Franciaországban gyakorlatilag semmilyen teher nem nyomta a mieink vállát, hiszen valóban hosszú böjt után sikerült kvalifikálni az Eb-re, ráadásul egy viharoktól sem mentes, Pintér Attilával induló, Dárdai Pállal folytatódó és Bernd Storckkal befejeződő, kicsit bukdácsolós selejtezősorozat után, melyet a norvégok elleni playoffpárharc tett igazán széppé. Akkor sötét lóként érkeztünk, és a csoportkörben több bravúrt is végre tudtunk hajtani, ráadásul állítom, hogy a végeredmény – 0-4 – ellenére a belgák elleni nyolcaddöntő jelentős részében is kiválóan játszottunk.
Három éve ugyan részben hazai környezetben szerepelhettünk, ám mivel az éppen regnáló világbajnokkal (Franciaország), az Eb-címvédővel (Portugália), illetve a négyszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok németekkel voltunk egy kvartettben, a világon senki nem várt tőlünk továbbjutást. Ehhez képest percekre voltunk tőle Münchenben és meg is érdemeltük volna, de ez már történelem.
Most viszont más a hangulat és mások az elvárások. Ezúttal ugyanis nem pótselejtezőn, a szerencsét sem nélkülözve verekedtük ki magunkat Németországba, hanem veretlenül, a klasszisokkal felálló szerbeket oda-vissza legyőzve, csoportelsőként. Az írek elleni vereséget megelőzően közel két éven át nem kaptunk ki, a Nemzetek Ligája A-divíziójában karnyújtásnyira voltunk a négyes döntőtől, felső polcos csapatokat tudtunk megverni (Anglia, Németország). Megnőtt tehát az étvágyunk, de éppen ezért kell most az óvatosság. A csoportunk „nem jó, de nem is tragikus”, így a szurkolók nagy része szinte elvárja, hogy a németek, a svájciak és a skótok elleni meccsek után továbblépjünk a legjobb 16 közé.
Ez az, ami miatt van egy kis félsz bennem. Mára eljutottunk odáig, hogy senki nem becsül le minket, vagyis a meglepetés erejére, amely 2016-ban vagy akár 2021-ben is segített bennünket, most nagy valószínűséggel nem számíthatunk. És van itt még valami: megnéztem, hogy a 24 résztvevő válogatottban hány topligás játékos áll a szövetségi kapitányok rendelkezésére.
Topligás játékosok a 2024-es Európa-bajnokságon*:
Németország: 26
Olaszország: 26
Anglia: 26
Spanyolország: 25
Franciaország: 24
Svájc: 19
Belgium: 18
Dánia: 18
Hollandia: 18
Portugália: 18
Ausztria: 15
Lengyelország: 15
Szerbia: 13
Albánia: 12
Horvátország: 12
Magyarország: 9
Törökország: 9
Ukrajna: 9
Csehország: 8
Skócia: 8
Szlovákia: 8
Románia: 7
Szlovénia: 6
Grúzia/Georgia: 3
*a Premier League, a Bundesliga, a Serie A, a La Liga vagy a Ligue1 csapataiban játszanak
Ebből a listából kiderül, hogy a 24-es mezőnyből 15 együttes rendelkezik legalább 12 csúcsligás futballistával, közülük az első nyolc minimum 18-cal. Köztük van a svájci válogatott is, amelyről azt gondoljuk, hogy versenyben lehetünk vele, sőt sokan úgy vélik, hogy a szombati, kölni összecsapás a továbbjutás szempontjából sorsdöntő lesz.
Vajon reális elvárás-e, ha egy ilyen, többek között Inter-, Manchester City-, Milan-, Leverkusen-, Dortmund- és Newcastle-játékost is felvonultató gárda ellen győzelemben reménykedünk? Nem beszélve a sztárok egész sorát a soraiban tudó, noch dazu hazai környezetben pályára lépő Németországról? Ha az elmúlt évek bravúrjaira gondolunk, persze lehet alapunk a reménykedésre, de higgadtan felmérve az esélyeket, mi valahol a skótok szintjén vagyunk, velük játszhatunk ki-ki meccset. Ha előtte egy pontot össze tudnánk kaparni a két „nagy” ellen, június 23-án Stuttgartban valós továbbjutási sansszal eshetnénk neki Robertsonéknak.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy a magyar csapat legnagyobb sztárjai milyen formában vághatnak neki az Eb-nek. A legtöbb figyelem érthető módon Szoboszlai Dominikot övezi, aki a tavaszi szezon hajrájában kiszorult a Liverpool kezdőjéből. Ez aggasztó is lehetne, de akár jól is elsülhet, hiszen jóval kisebb terhelést kapott, mintha Jürgen Klopp folyamatosan a kezdőben szerepeltette volna. Kifacsart klasszisokból sosincs hiány a nagy tornákon (lásd például három éve a franciákat), Szoboszlait elvileg ez a veszély nem fenyegeti. Ugyanakkor első nagy megmérettetésére készül a mieinkkel (2021-ben egy súlyos sérülés miatt lemaradt az Eb-ről), ami nyomást is helyezhet rá. A Pool csillagát persze hál’ Istennek nem úgy ismerjük, mint aki össze szokta volna csinálni magát ilyen szituációkban.
A Székesfehérvárról indult játékos karrierjében már jó pár mérföldkő akadt, érzésem szerint viszont ez az Eb egy olyan pont lehet, amely vízválasztó lehet a számára, és egy újabb, minden eddiginél nagyobb lökést adhat neki az előtte álló profi évekre. Ha sikerre (értsd: továbbjutásra, rózsaszín álmokat nézve akár a negyeddöntőbe) vezeti a magyar együttest, tényleg a világ legjobbjai közé emelkedhet.
Az persze aggasztó és évről évre visszatérő probléma, hogy a légiósaink egy jelentős része nem játszik rendszeresen a klubjában. Szalai Attilától Lang Ádámon és Kleinheisler Lászlón át Ádám Martinig ez bizony többeket is érint, pedig egy részük nem is világverő csapatokban futballozik. Van azonban valami, ami hitet és reményt adhat: ennyire egységes, egymásért küzdeni tudó, adott esetben a határait nemcsak feszegető, de túl is szárnyaló magyar válogatottat még nem láttam. Sejthető, hogy Marco Rossi már nem lesz sokáig a mieink kapitánya, de nagyon szurkolok neki, hogy egy emlékezetes, a korábbi eredményeket megkoronázó Eb-meneteléssel a háta mögött búcsúzzon (valamikor).
