Pénteken 60 éves Diego Armando Maradona, minden idők egyik legnagyszerűbb és biztosan legellentmondásosabb futballistája.
Nincs még egy, aki annyi örömet tudott volna szerezni a gyepen drukkereinek, főleg az argentinoknak és a nápolyiaknak, hogy aztán a pályán kívül közel akkora csalódást okozzon nekik.
A nyolcvanas években életre keltett egy futballklubot, a Napolit, a 86-os vébét szinte egymaga nyerte meg Argentínának olyan egyéni játékkal, amit azóta se láttak világbajnokságon. Aztán a kilencvenes években, már szupersztárként, jöttek a drogügyei, 94-es visszatérése után pedig a doppingbalhéja valójában lezárta briliáns karrierjét. Hogy az elmúlt 25 évben mi történt vele, arról meg inkább ne is beszéljünk.
Maradona briliáns, zseniális és egyedi volt a pályán, úgy gondoltuk, a születésnapjára összeszedjük, mit jelent nekünk, vagy inkább, hogy is látjuk mi, az Arena4.hu szerkesztői Diego Maradonát.
Sixx:
Az első emlékem róla ’78-as, ami azért fura, mert nem arra emlékszem, ahogy játszott, hanem arra, hogy Menotti nem nevezte be a világbajnoki keretbe, mert – legalábbis a jó öreg César szerint – egy 17 éves nyikhaj volt. Tehetséges, de nyikhaj. A tornát végül Kempesék nyerték, szóval a láncdohányos szövetségi kapitánynak valahol igaza volt, de bennem megmaradt, hogy a nagyfater által istenített “loncsos hajú gyereket”, aki 1977-ben pont ellenünk mutatkozott be a válogatottban, nem láthattam. 1982-ben aztán már igen, amikor szegény Sallai Sanyinak okozott olyan traumát, hogy én nem is értettem, miért nem hagyta abba a futballt ott rögtön, Alicantéban, a 4-1-re elvesztett vb-csoportmeccs után. Elképesztő volt látni az akkor 22 éves, 165 centis faszit, akinek istenadta tehetségéhez olyan önbizalom és pimaszság párosult, ami már akkor arra predesztinálta, hogy a világ legjobbja legyen. A Barcelonában teljesedett ki igazán, egy olyan bajnokságban, amit akkor nem a finesz és a penge jellemzett, hanem az olyan védők, mint a bilbaói Goikoetxea, akihez képest az olyan világhírű favágók, mint Gentile vagy Jancsika angolkisasszonyoknak tűntek. Kész csoda, hogy Maradona túlélte az 1983-84-es idényt, az a Goikoetxea-becsúszás, ami után a bokája eltört, rémálmaimban szokott előjönni.
1986-ban a válogatottal is elért a szakma csúcsára, úgy verték rojtosra a világot a mexikói vb-n, hogy Maradona ekkor már megállíthatatlan volt, pedig iszonyú mennyiségű faultot követtek el ellene. A kézzel szerzett gólját soha nem fogom elfelejteni, egy dunai vízitáborozás alatt történt, a kocsmában szerintem a törzsvendégek még mindig emlegetik azt a rém ideges, seggig érő hajú gyökeret, aki a mozambiki(?) bíró hülyesége miatt megadott gól (az angolok ellen szerezte) láttán izomból vágta bele a söröskorsót a tévébe, de akkor még katódsugárcsöves, masszív készülékeket gyártottak a Videotonnál, és a korsó lepattant a tévéről.
Nekem Maradona megmaradt annak a 86-os félistennek, és igyekeztem kizárni a nápolyi maffiaügyeket (vagy azok gyanúit), a kokaint, a kokszot, Castro barátságát, és azt a folyamatot, aminek a végére Diego saját maga mémje lett. Ez az ember mindent tudott a labdával, amit bárki el tudott képzelni, és amikor játszott, elvarázsolta a nézőket – és erre ma már szinte senki sem képes.
Joó Gabi:
Futballéletemet a videotonos Májer Lajos térden csúszásától számítom, amikor 1985-ben az UEFA-döntő visszavágóján győztes gólt lőtt a Bernabeu-ban a Real Madridnak, de az első kedvenc játékosom Maradona volt. 1986 nekem nem a 0-6, hanem Maradona, és nem Isten keze, hanem a belgák és az angolok elleni szólógólja. Hat évesen minden argentin meccs másnapján én voltam Maradona, a góljaim után én is térden csúsztam a betonon (nem kevés hámsérüléssel, de az csak a nagymamámat érdekelte). Maradona volt a futballista, tényleg Az Isten. A kezezéses gólja egyszerűen nem érdekelt, legalábbis kvázi semmi emlékem nincs róla.
Aztán ahogy cseperedtem, egyre kevésbé tetszett Maradona a pályán, de leginkább azon kívül, annyira, hogy a 90-es vébén már ellene drukkoltam (amit ma már röstellek is). A zseniális megmozdulásokból egyre kevesebb maradt, inkább csak felvillanásai voltak meg rengeteg duma és reklamálás. Aztán jött a drogbotrány, a balhés lelépés Nápolyból, ami után sajnálni kezdtem az embert, méltatlan volt a búcsúja Olaszországtól, de főleg a várostól, aminek a focija sehol sem lett volna nélküle. Újra drukkolni kezdtem neki, hogy láthassam még egyszer úgy, vagy majdnem úgy, mint 86-ban.
Épp ezért vártam rettentően a 94-es vébét, és örültem iszonyúan, amikor Maradona a görögök elleni meccsen visszatért egy bombagóllal – Argentína pedig olyan játékkal, mint amivel 86-ban világbajnok lett, sőt. Sajnos a csoda csak egy hétig tartott, bár meggyőződésem, vele Argentína újra vb-t nyert volna. All in all Maradonából nekem a görögöknek lőtt gólja és a Nigéria ellen Caniggiának adott gólpassza marad meg – az utolsó vb-gólja és az utolsó vb-asszisztja. Mindkét mozdulat a kedvenc futballpillanataim között van, Maradona pedig örökre a játék egyik istene lesz, nekem.
Gobinho:
Az első emlékem Maradonáról nem is konkrétan mint futballistáról van meg, édesapám egy olaszországi munkáját követően hozott nekem egy olyan stoplist, amit akkor éppen az argentin klasszisnak készített az egyik sportszergyártó. A csiricsáré színek mellett ott volt az aláírása is, nagy becsben tartottam, de csak egy darabig… Az 1990-es világbajnokságon ugyanis beleszerettem a német csapatba, amely a döntőben éppen a Maradona vezette Argentínát győzte le. Nem sok kézzel fogható emléket tudnék felidézni a tornáról, de az mindenképpen bennem van, hogy Maradona viselkedése már akkor is rendkívül zavart, és nem tudtam elvonatkoztatni tőle még akkor sem, ha csodálatos cselsorozatokat mutatott be. Ez az érzésem mind a mai napig fenn áll Maradonával kapcsolatban, ugyanakkor mindenkinek ajánlom a róla szóló kétórás dokumentumfilmet, amely a kezdetektől mutatja be Argentína istenének pályafutását. A film leginkább a nápolyi évekre koncentrál, és részletesen számol be arról, amikor Maradona megismerkedett az olasz maffiával, a drogokkal, ez pedig az elképesztő nyomással együtt, amit az ottani és akkori sztárság jelentett, kihatással lett az egész életére.
