Minden eddiginél fantasztikusabb magyar szurkolók, a megszokottnál gyengébb teljesítmény a pályán: nagyjából így foglalható össze eddig a mi szempontunkból a labdarúgó Európa-bajnokság. Bár egyes német híradásokban „kiemelten veszélyes” drukkerekkel riogattak a német médiában, nyugodtan mondhatom, hogy honfitársaink – leszámítva néhány minden táborban jelenlévő idiótát – pozitív módon tették le a névjegyüket. Helyszíni beszámoló Németországból.
„Ilyen fantasztikus szurkolást még nem láttam az Eb-n”.
Nem fogják kitalálni, de az ominózus mondat egy mexikói férfi szájából hangzott el, aki egy Vela feliratú zöld mezben, a barátnőjével látogatott ki az MHP Arenába a magyar–német Eb-csoportmeccsre, és a magyar drukkerekre értette e kedves szavakat. Mindezt úgy, hogy állítása szerint látta már testközelből a skót, a török, a grúz és természetesen a hazai fanatikusokat is. No és persze tudjuk jól, hogy vehemens szurkolókból a közép-amerikaiaknál éppenséggel nincs hiány, vagyis ez legalább annyira jólesett nekem, mintha egy olasz az általam sütött pizzát dicsérte volna.
Ami azt illeti, a 2016-os, „44 év után kijutós” Európa-bajnokságon egy, legutóbb, három éve két magyar érdekeltségű mérkőzésen volt szerencsém jelen lenni, és határozottan úgy látom, hogy a mi drukkerhadunk jelentősen előrelépett. Értem ezalatt, hogy nem nagyon látni (esetleg nagyon elszigetelten, de semmiképp nagy számban) a durván szélsőséges viselkedést.
2021-ben botrány botrányt követett a müncheni német–magyar előtt, alatt és után, amiben – bár helyi rendőri túlkapásokról is lehetett hallani – volt szerepe bőven a magyar kemény magnak is, forrtak az indulatok mindkét oldalon, sajnos még külügyminiszteri reakciók is akadtak, és az sosem jó, ha a politika megjelenik bármilyen szinten is a sportban.
Három esztendő elteltével gyakorlatilag a mi szurkolóink úgy vonultak a Schlossgartentől a stadionig, hogy közben közös fotózkodások mentek a németekkel, kölcsönös taps, éneklés, maximum egy kis zrikálás oda-vissza. A villamosokon teljesen vegyesen utazott a két tábor, nekünk is jó meccset és sok szerencsét kívántak a mellettünk lévők, kedélyesen el lehetett beszélgetni velük. Valahol ennek a dolognak – szigorúan a pártok szintjétől elhatárolódva bármilyen oldal szempontjából – pozitív jelentősége is van: a kiutazó magyarok ezrei, tízezrei a saját szemükkel láthatják, hogy itt mindenki szeretettel fogad minket, amit mi is meghálálunk.
Másfelől a németek is azzal szembesülhetnek, hogy lám, ezek a magyarok nem nomád vademberek, nem idegengyűlölők, tudnak ugyanolyan jó fejek lenni, mint ők vagy bármely más európai nép. Nem tudom, lehet, hogy korábban üldözési mániám volt, de évekkel ezelőtt még úgy érzékeltem, hogy több volt a mieink között a botrányra és konfliktusokra éhes drukker, akikre valamilyen szinten jogosan néztek rossz szemmel egy-egy boltban vagy vendéglátóhelyen.
Még egy apróság, ami csak látszólag az, valójában a jövő szempontjából nagyon fontos: rengeteg magyar gyerek is jelen van a tornán, én is a két fiammal látogattam el Németországba. Az utánpótlás nemcsak a pályán, hanem azon kívül is fontos. Gondoljunk bele, mekkora élmény ez nekik, milyen hosszú időre – életre szólóan – a válogatott híveivé válhatnak, ne adj Isten még ahhoz is kedvet kaphatnak, hogy komoly szinten űzzék ezt a sportágat.
Magával az Eb szervezésével kapcsolatban érdekes tapasztalatokat szereztem. Sokszor beszélünk arról, hogy mi, magyarok mennyire kiteszünk magunkért egy-egy világesemény szervezésekor. A németek nem csinálnak ebből akkora ügyet, ami abból a szempontból érhető, hogy arrafelé szinte mindennaposak a prémium focimeccsek: rendeztek már két világbajnokságot, korábban Eb-t, még 1988-ban, több Bajnokok Ligája-döntőt, és a világ egyik legerősebb bajnoksága, a Bundesliga hétről hétre topmérkőzéseket kínál, nem beszélve a berlini és müncheni nyári olimpiáról.
A kölni magyar–svájci meccs előtt a beengedés szinte nevetséges volt, meg se motozták egyikünket sem a társaságból (Stuttgartban is csak ímmel-ámmal). A mellékhelyiségek száma feltűnően alacsony volt, az állapotukról pedig jobb nem beszélni… Stuttgartban viszont az az életre szóló élmény esett meg velem, hogy az arénában egy „hivatalosan” is koedukált vécében végezhettem el a dolgomat, konkrétan a piktogram egyik fele férfit, a másik nőt ábrázolt – egy testben. Ilyet se láttam még, annyit azonban elárulhatok, hogy az oda betévedő hölgyek ezt nem díjazták annyira, kicsit sajnáltam is őket.
Egyébként a híres német szervezettséggel nincs semmi baj: kedves, angolul beszélő önkéntes segítők minden helyszínen, nemcsak a stadionok környékén, hanem a városok szinte minden fontos pontján. A rendőrök mosolyognak, még a lovaik is – na jó, ezt lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.
És ami a magyar válogatott szereplését illeti? Nem szeretnék beállni a sorba, és okoskodni pro vagy kontra. Megteszik ezt a napokban sokan mások. Az Eb előtti esélylatolgatásomban azt írtam, kíváncsi leszek, mennyire tudunk megbirkózni azzal a ténnyel, hogy – ellentétben 2016-tal és 2021-gyel – most némileg esélyesebbként utazunk a kontinenstornára. Talán ez bénította meg a fiúkat Svájc ellen, talán valóban a helvétek első félidei taktikájára nem tudtunk érdemben reagálni, ahogy Marco Rossi látta.
Könnyen lehet, hogy ezen megy majd el a végén a továbbjutás – ma este közelebb kerülünk ehhez, zárul a csoportkör –, de a világ nem dől össze, és akkor sem leszünk klasszis csapat, ha valahogy mégis továbblépünk a csoportból. Meg kellene tanulnunk végre kicsit higgadtnak maradni, két lábbal a földön járni. Régi mondás, hogy a magyarok gyászolni és ünnepelni nagyon tudnak – a kettő között nincs igazán átmenet. Pedig az Eb után is lesz élet: pár, eddig kulcsjátékosnak számító embertől el kell majd búcsúznunk, kellenek az új arcok, a friss erők, a külföldön fiatalon pallérozódók. Lesz Nemzetek Ligája, vb-selejtezők, négy év múlva pedig újabb Európa-bajnokság.
A fejlődés útja sohasem lineáris. Kellenek a kudarcok, a kisebb hullámvölgyek, megtorpanások, pofonok is, melyekből lehet és kell is tanulni. Lehet, hogy ez a torna nem rólunk szól majd, de azért temetést ne rendezzünk, akárhogy is alakul.
Persze ettől még ma este – újra Stuttgartban – a skótok ellen: mindent bele, hajrá, Magyarok!
