Ha már szombaton 18:00-tól a TV4-en láthatja Sam Raimi Pókember-univerzumának második részét, kicsit érdemes rajta elmélázni így 21 év távlatából, hogy miért is lett hivatkozási alap a 2000-es években leforgatott trilógia Peter Parkerről és alteregójáról. Akkor ugyanis természetesen nem volt annyira egyértelmű, de Tobey Maguire Pókembere kifejezetten sokat adott hozzá ahhoz a kulturális kánonhoz, ami a 2010-es években élte csúcsát, de még ma is bőven érezhetjük a hatását.
A szuperhősfilmek alapja
A 2002-es bemutatkozás az első olyan újkori szuperhősfilm volt, ami tényleg nagyon sok pénzt hozott, és már a technológiai újításoknak köszönhetően sem kellett fapados trükkökkel odavarázsolni hihetetlen jeleneteket a vászonra. Az akciójelenetek épp olyan látványosak lettek, mint a képregényekben és a rajzfilmekben, viszont közben volt idő mesélni a főszereplők tépelődéséről is, ami kicsit többdimenzióssá tette a nagyközönség fejében csak verekedésekből és furcsa kosztümökből álló szuperhős-műfajt. A három részből befolyt sok pénz megelőlegezte a nem sokkal később mindent letaroló Marvel-univerzumot.
Ezt a képet biztosan sokszor látta
Kiderült, hogy van ebben pénz
Az, hogy 2008-ban elindult a Marvel-univerzum, nemcsak annak volt a jele, hogy már megvalósíthatók voltak a városokat leromboló verekedések, hanem annak is, hogy végleg felnőtt egy generáció, amire lehetett alapozni ezeket a filmeket. Azok a zaklatott életű tinédzserek, akik a képregényekbe menekülve kapcsolódtak ki, a 2000-es évekre már keresettel rendelkező, tehát fizetőképes felnőttek lettek, akiknek ráadásul nem kellett bizonygatni senki előtt, hogy igenis van helye a moziban egy tornyok közt ugráló, harisnyába öltözött figurának. A szuperhősök karanténból való kiengedésének máig látjuk a hatásait: a világ legtermészetesebb dolga lett képregényes pólókat hordani 30 felett is, de Budapesten nyáron a 4-6-os villamosra sem lehet úgy felszállni, hogy legalább egy szuperhősös tetoválást ne látna az ember.
A legjobb főgonoszok
Alfred Molina (Doktor Oktopusz) és Willem Dafoe (Zöld Manó) alakításai sokak szerint a legjobb gonosztevő-ábrázolások lettek a szuperhősfilmek történetében. A Pókember 2-ben Doktor Oktopusz karaktere különösen emlékezetes, hiszen tragikus háttértörténete miatt nem egyszerűen egy egydimenziós gonosztevőként jelent meg. Ilyet sem nagyon mertek elkövetni előtte.
Az internet szerepe
A filmek nemcsak a mozik nézőterét töltötték meg, hanem az internetet is. A mémkultúra hajnalán a Pókember-filmek feltörése épp egybeesett az ikonikus jeleneteket megidéző, de azoknak egészen új jelentést adó időszak megindulásával, ami miatt a Pókember 2 csókjelenete Peter és Mary Jane között, vagy akár a harmadik részből J.K. Simmons Jonah Jamesonja. Ezeket a jeleneteket, valamilyen formában jó eséllyel azok is ismerik, akik a filmeket egyáltalán nem látták.
Nosztalgia
A 2000-es években hihetetlen filmes trükkök sokaságát felmutató Pókember-filmek pár megoldása friss szemmel már fapadosnak is tűnhet, a nosztalgia viszont annyira erős, hogy még ebben az évtizedben is el tudott vinni egy új Pókember-filmet: a 2021-es Nincs hazaút hatalmas sikerének egyik kulcsa volt, hogy kicsit visszahozta Tobey Maguire (és Andrew Garfield) Pókembereit is, de ami még jobb, hogy Dafoe és Molina gonoszai is visszatértek. A film nemcsak elképesztően kreatív megoldása volt az ebben a formában minden Pókember-filmet összefésülő univerzumnak, de bizonyította azt is, hogy az eredeti trilógia milyen mély nyomot hagyott a popkulturális emlékezetben.
