Miközben néhány, eddig magasabban jegyzett csapat negatív csalódást okozott a labdarúgó Európa-bajnoki selejtezőkön, vannak olyan válogatottak, melyek szereplése kellemes meglepetésnek számít. Közülük is kiemelkedik Albánia – a balkáni együttes magabiztosan vezeti a csoportját, legutóbb a cseheket páholta el 3–0-ra. Adódik a kérdés: minek köszönhető, hogy a brazil Sylvinho által irányított gárda ilyen szinten teljesít?
Bár a magyar válogatott évek óta fejlődik és egyre komolyabb eredményeket ér el, azért akadt egy-két mélypont az elmúlt időszakban is. 2021 őszére például nem lehetünk büszkék, bő egy hónap leforgása alatt ugyanis kétszer is vereséget szenvedtünk a korábban lesajnált albánoktól a világbajnoki selejtezőben. Voltak, akik fanyalogtak, mondván a kis balkáni ország együttesével szemben ez komoly blamának számít, a sportágban járatos, az eseményeket folyamatosan figyelő józanabb szurkolók azonban már akkor is arra igyekeztek felhívni a figyelmet, hogy a játékosállományát tekintve Albánia finoman szólva nem a futottak még kategória – vagyis sajnos benne volt a pakliban a győzelmük.
Nos, bár a katari vb-re végül – hozzánk hasonlóan – ők sem jutottak ki, a jelenleg is zajló Eb-selejtezősorozatban valósággal brillíroznak: az E-csoportban úgy vezetnek két pont előnnyel a csehek és hárommal a lengyelek előtt, hogy nekik még két, Lewandowskiéknak viszont már csak egy mérkőzésük van hátra. Magyarán, ha a november 17-i, kisinyovi vagy a három nappal későbbi, Feröer-szigetek elleni hazai meccsükön akár csak egy pontot szereznek, biztosan ott lesznek a jövő évi kontinenstornán.
Mint a legtöbb siker, természetesen az albánok eredményei sem a semmiből jönnek, egy folyamat eredményének tekinthetők. A szkipetárok a 2010-es évek közepéig nem voltak komoly tényezők az európai futballban. Az Eb- és a vb-selejtezőkön is legtöbbször az 5. hely környékén végeztek a csoportjukban, olyan is előfordult, hogy annál is lejjebb (1994-es vb-kvalifikáció: hetedik hely, négy évvel később 6. hely).
Voltak légiósaik, de alig-alig akadtak olyanok, akik számottevő bajnokságokat képviseltek, ám mindez megváltozott a 2010-es évekre. Az első nagy durranásuk az volt, amikor kiharcolták a jogot a 2016-os Európa-bajnoki részvételre: ezzel történetük első nagy tornájára jutottak el. Mondhatnánk persze, hogy ebben az UEFA reformjai is segítettek, hiszen a franciaországi volt az első 24 csapatos viadal, de érdemes hozzátenni, hogy kőkemény csoportban lettek másodikak a portugálok mögött – megelőzve a dánokat, a szerbeket és az örményeket.
A fejlődés kulcsfigurája az olasz Gianni De Biasi volt. A szakembert 2011-ben nevezték ki az albán válogatott szövetségi kapitányává, és neki köszönhető az olaszos vonal elindulása és máig tartó virágzása. A kapitány bátran a mély vízbe dobott olyan fiatalokat, akik aztán fényes európai karrierbe kezdtek, egyre több nyugat- és észak-európai országban élő, albán származású játékost épített be az együttesbe, akik egy idő után kevésbé jegyzett csapatoktól erős bajnokságokba, akár topligákba kerültek.
Ebben a periódusban sorra jöttek a világra szóló diadalok is: De Biasi regnálása alatt legyőzték többek között a portugálokat, idegenben a norvégokat, veretlenek maradtak a dánokkal szemben, és 2016-ban elkönyvelhették a történelmi Eb-kvalifikációt. A tornán az albánok egyáltalán nem vallottak szégyent, sőt: Svájctól 1–0-ra, a házigazda franciáktól 2–0-ra kaptak ki (utóbbi meccs a 90. percig 0–0-ra állt), majd 1–0-ra megverték a románokat, és csak a gólkülönbségükön múlott, hogy nem jutottak tovább a legjobb négy harmadik helyezett egyikeként.
A lyoni találkozón győztes gólt szerző Armando Sadiku nem éppen sztárcsapatot, hanem a liechtensteini FC Vaduz gárdáját képviselte, de azért már abban a társaságban is volt három Serie A-reprezentáns (Etrit Berisha – Lazio, Elseid Hysaj – Napoli és Arlind Ajeti – Frosinone), két Bundesliga-futballista (Mergim Mavraj – Köln és Amir Abrashi – Freiburg), valamint két Ligue1-játékos (Ermir Lenjani és a csapatkapitány Lorik Cana – mindkettő Nantes), de egyébként a második és harmadik számú kapust, Orges Shehit és Alban Hoxhát leszámítva mindenki légiós volt. (Utóbbi pár héttel az Eb után az őrületbe kergette a Ferencváros szurkolóit a Partizani elleni BL-selejtezőn, de az egy másik történet.)
Bár a következő három világeseményre, a 2018-as és 2022-es világ- és a 2020-as Európa-bajnokságra nem jutott ki Albánia, a fejlődési folyamat nem állt meg. Az elit bajnokságokban szereplők száma folyamatosan nőtt, és ugyan De Biasi 2017-ben távozott az együttestől, utóda, Christian Panucci és az őt követő Edy Reja is az olasz futballkultúrából érkezett. Az idén év elején kinevezett brazil Sylvinho pedig új lendületet, frissességet hozott a csapatba, ami látszik is a 2023-as eredményeken.
A Serie A-ban játszók száma eközben tovább nőtt a gárdában, a legutóbbi, csehek elleni meccskeretbe már heten is a világ egyik legjobb bajnokságából érkeztek (ketten pedig a Serie B-ből). Emellett két La Liga-, illetve egy-egy Bundesliga- és Premier League-labdarúgóra is számíthatott Sylvinho. Csak összehasonlításképp: míg a mieinknél a jelenleg sérült Willi Orbánt és a közelmúltban visszatért Gulácsi Pétert is beleszámítva hét topligás játékost tartunk számon, a balkániaknál ez a szám néggyel nagyobb.
A laikusok persze megdöbbenve kérdezik, hogyan lehet, hogy a Magyarországnál több mint háromszor kisebb területű, alig 2,8 millió lakosú állam ennyi jó focistát tud kitermelni? A válasz részben: a merítési bázis ennél jóval bővebb. A csehek elleni 22-es keretből mindössze kilencen mondhatják el magukról, hogy az anyaország területén születtek. A többség Svájcban, Görögországban, Németországban, kisebb részben a szintén zömében albánok lakta Koszovóban, valamint Észak-Macedóniában látta meg a napvilágot. Ezekben a játékosokban, még ha esetleg a szüleik és a nagyszüleik is Európa más részében élték az életüket, ugyanolyan erős a nemzeti öntudat, büszkék albán származásukra, és ezzel máris elérkeztünk a következő ponthoz – a csapategységhez.
Sylvinho kapitány a múlt heti fényes diadal után elmondta, hogy a csapat minden tagja elképesztő munkát végez az edzéseken és a mérkőzéseken is, a pályán is látszik, hogy a futballisták hihetetlen módon tudnak küzdeni a sikerért. Az albánok, amellett, hogy bőven vannak technikás, kimagasló képességű labdarúgóik is, minden egyes meccsen csúsznak-másznak, „meghalnak” a sikerért, borzasztó nehéz ellenük játszani.
Meg kell említeni magát a brazil trénert is, akit az albán sajtó nemes egyszerűséggel csak építésznek hív, utalva arra, hogy egy igencsak ütőképes csapatot sikerült faragnia a Sasokból. Sylvinho maga kérte, hogy életvitelszerűen Tiranában élhessen, így nyomon tudja követni a hazai bajnokság eseményeit, folyamatos kapcsolatban áll a szövetséggel és maga is igyekszik egy kicsit albánná válni, hogy jobban átérezhesse az ottani emberek mentalitását, mindennapjait – ezért is fogadták be olyan könnyen. Emellett rendszeresen járja Európát, monitorozza a légiósok teljesítményét, egyeztet, beszélget velük, vagyis tovább erősíti a már említett kohéziót.
A végére még egy megjegyzés. Az albánok példája is mutatja, hogy nem kell feltétlenül az anyaországban élni ahhoz, hogy valaki egy válogatott teljes értékű, a nemzeti színekért feltétel nélkül küzdő játékosa legyen. A globalizáció, a szabad munkavállalás az Európai Unióban azt eredményezik, hogy mind több magyar kezd új életet másik államban, akiknek a gyerekei már akár Németországban, Svédországban vagy bárhol máshol születnek. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha őket is szemmel tartjuk és persze a szülők segítségével fenntartjuk az érdeklődésüket Magyarország iránt, hogy aztán ha labdarúgó válik belőlük, minket válasszanak. Tetszik vagy nem tetszik, ez a jövő, nekünk pedig élni kell vele – különösen a hazai utánpótlásképzés aktuális állapotát és eredményeit látva.
Topligás játékosok a jelenlegi albán keretben
SERIE A: Etrit Berisha (Empoli), Elseid Hysaj (Lazio), Berat Djimsiti (Atalanta), Nedim Bajrami (Sassuolo), Yiber Ramadani (Lecce; ex-MTK), Kristjan Asllani (Inter), Marvin Çuni (Frosinone)
LA LIGA: Iván Balliu (Rayo Vallecano), Myrto Uzuni (Granada; ex-Ferencváros)
PREMIER LEAGUE: Thomas Strakosha (Brentford)
BUNDESLIGA: Klaus Gjasula (Darmstadt)
