Legalábbis a Szerelem a Paradicsomban (hétfő 21:00 STORY4) című filmből ez derül ki. A filmet 2022-ben mutatták be, és bár a címe akár azt is sugallhatja, hogy valami szirupos nyári vígjátékot kapunk, valójában azért ennél többről szól. A történet Mexikó partjainál, Mariposa Beachen játszódik, hogy tovább specifikáljuk a paradicsom elnevezést. Szóval ide utazik el Claire, a főhős, aki szomorú és gasztroblogger, tehát ír és eszik, vagy fordítva, hogy megtalálja önmagát és feldolgozza a múltját.
Szerelem a guacamole árnyékában
Ha a film megnézése után a térképen elkezdené keresni Mariposát, csalódni fog, mert nem létezik – vagyis igen, de Kaliforniában, és egy darab tengerpart sincs a környékén -, de nincs gond, mert a film valós forgatási helyszíne a Puerto Vallarta nevű mexikói város volt. Puerto Vallarta híres strandjairól, pálmafáiról és az óceán közelségéről, így nem csoda, hogy ez a hely nemcsak forgatási helyszínül, hanem inspirációként is szolgált a filmhez.
És hogy mi történik ott? Claire, akit Lucía Gómez-Robledo játszik, egy kiadói szerkesztő, aki egy komoly szakítás után úgy dönt, hogy Mexikóban próbálja összeszedni darabjaira hullott életét. Nemcsak a múltját kell feldolgoznia, hanem közben egy szép helyi séffel, Javierrel (akit Pierre Louis alakít) is összemelegednek. És bár eleinte a szép part és a mexikói ételek vonzzák, Claire hamar rádöbben, itt tud gyógyulni igazán. Mielőtt a séf és a leendő séfné egymás nyakába borulna, lesz egy kis izgalom, hisz Claire utazásának helyszíne anyukájának múltjába vezet vissza.
Hello, Mexico! I’m from the USA!
A rendezők valamiért imádják Mexikóba helyezni a szereplőket. Ennek oka vélhetően az, hogy mi, nézők kevesen élünk ilyen helyen, így köszönhetően nekik, teret nyer a szenvedély, és az ember egy pillanatra elfelejti, hogy a való életben a szerelem sokkal inkább arról szól, hogy ki hozza be a szemetet és mikor vásárolunk tejet.
Szóval miért jók ezek a filmek? Nos, kezdjük ott, hogy Mexikó az a hely, ahol a nap mindig süt, a tengerpartok mindig fehér homokkal borítottak, és a feszültséget mindig egy szép, lassan érkező naplemente oldja. Ezzel a háttérrel szinte semmi más nem kell, hogy elhiggyük, hogy a szerelem maga a válasz minden kérdésünkre.
A másik nagy előny, hogy Mexikó nemcsak a kinézete miatt vonzó, hanem mert ez az a hely, ahol mindig történik valami drámai. Ezek a filmek tele vannak szenvedéllyel, titkokkal, és persze azzal, hogy „épp most szakítottál a barátoddal, de ne aggódj, hamarosan egy helyi séf a tengerparton fog segíteni, hogy újra rátalálj a boldogságra”. Persze, a séf maga egy isten (nem is tudom, miért nem mennek a fiatalabb női főhősök egyből a séfekhez, hanem inkább olyan pasikhoz, akik a munkahelyükön ülnek és ugyanúgy nem tudják, hogy miért kávézgatnak egész nap, mint a főszereplő), és biztos, hogy tökéletesen illik a nő életébe – legalábbis a film utolsó 10 percéig, amikor jön egy drámai fordulat.
De végül is, miért is ne szeretnénk ezeket a filmeket? Mert a valóságban túl sokszor küzdünk azzal, hogy a világ tökéletlen, és a kapcsolataink sem mindig úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. A mexikói filmekben viszont a minden olyan könnyedén oldódik meg, hogy az ember elfelejti, hogy a valóságban még a legegyszerűbb helyzetek is hosszabb ideig tartanak. És ha a mexikói naplementékkel telített filmek végén boldogan bámuljuk a főszereplőket, akkor valahogy nekünk is könnyebb elhinni, hogy talán a saját életünk is lehet kicsit ilyen – még akkor is, ha tudjuk, hogy a valóságban mi csak a szomszédos boltig sétálunk el.
