Ha a futballrajongó telt házas meccset szeretne látni a berlini Olympiastadionban, évente háromszor próbálkozhat: a két német gigász, a Bayern München és a Borussia Dortmund látogatása mellett a fővárosi derbi alkalmával – erre az utóbbi lehetőségre csaptam le én is múlt hétvégén.
A berlini fal 1989-es lebontása után bő 30 évvel valósággal megcserélődtek a szerepek a német főváros futballéletében: a 2019-ben – története során először – Bundesligába jutó Union Berlin a nemzetközi kupaindulásért, a szebb napokat látott Hertha pedig csak a kiesés elkerüléséért küzd.
A legutóbbi négy derbit ráadásul egyaránt az Union nyerte és a tabella harmadik helyezettjeként várta az összecsapást. Ennek ellenére már a hét elejére elfogyott mind a 75 ezer jegy a Hertha otthonába, a kék-fehér drukkerek a bukdácsolás ellenére is csapatuk mögött álltak.
Pénteken még semmi nyoma nem volt a városban a másnapi rangadónak, ha bármelyik klub nevével összefutott az ember, az vagy egy matrica, vagy a metróban levő tévén olvasható „az Union leigazolta a Ferencváros játékosát, Aissa Laidounit” felirat miatt volt. Persze magyar szempontból erre sem lehet panaszkodni, nem gyakran látni külföldön magyar csapatnevet, pláne nem egy forgalmas helyen.
Magyar futballistát azonban látni, szerencsére egyre többet, a kelet-berliniek esetében Schäfer Andrást. A magyar válogatott középpályás a legnagyobb természetességgel állt rendelkezésemre egy hosszabb interjúra (ez a jövő hét folyamán lesz olvasható honlapunkon), sőt még a helyi nevezetességekről és futballszokásokról is mesélt. Emellett megmutatta az unionos közösség törzshelyeként ismert kávézót, ahol a játékosok és szurkolók ünnepelnek a meccsek után.
„Sokan idejönnek beszélgetni, megosztják a meglátásaikat” – kezdte Séfi, igazolva ezzel, amit a meccseket és híreket elnézve is érezhetünk: az Union gyakorlatilag egy nagy család.
A meccsre való készülődés szombattól volt érzékelhető a városban, bár őszintén szólva így sem volt túlságosan szembeötlő. Ugyan néhány Hertha-mezes már a délelőtti órákban az utcákon flangált sörrel a kezében, az egyik legfőbb nevezetesség, a Brandenburgi kapu előtt mégis többen voltak Chelsea-mezbe öltözve – na, nem mintha a londoniaknak bármi közük lett volna aznap a németekhez, a Premier League-ben is februárban játszanak legközelebb.
Ami még furcsább, hogy a stadionhoz vezető metróvonalon, másfél órával a kezdés előtt is csak kisebb csoportokban láttam szurkolókat, ekkor még nehezen képzeltem el, hogy gyűlnek össze 75 ezren.
A meccs idejére lezárták az Olympiastadion megállót, így onnan 15 percnyi sétára kellett leszállni a földalattiról. Amint az aluljáróból felsétáltam, először jött velem szembe az igazi berlini futballhangulat. A kertvárosi utcák telis-tele voltak drukkerekkel, akik énekléssel és füstölők égetésével hangolódtak a találkozóra.
Többségében Hertha szimpatizánsok voltak, de akadt olyan is, hogy egy család egyik fele kék-fehér, másik fele vörös-fehér sálban sétálgatott.
Másfél órával a kezdés előtt, délután kettő körül értünk oda a tömeggel a stadionhoz, ekkor még azt hittem, kényelmesen beérek a média szektorba.
Túlbecsültem a körülményeket.
Miután nagy nehezen megtudakoltam a biztonságiaktól, pontosan melyik kapun is engednek be újságíróként, újabb váratlan akadályba ütköztem. A megkérdezett (hozzávetőlegesen 20) rendezőből nagyjából kettő tudott érdemben segíteni, merre vehetem át az akkreditációmat. Na, és hogy merre kaphatok hozzá nyakba akasztható igazolványt, mert a kettőt természetesen külön helyen lehetett megkapni.
Szóval megismertem a rendezők jókora százalékát, de végeredményben mégsem ők, hanem a Bundesliga TV egyik riportere tudott segíteni – bár az igazat megvallva vele is óriási szerencsém volt, hogy szembetalálkoztunk.
Érkezésem után 40-45 perccel végre elfoglalhattam helyemet a média standon, két német kolléga között. Egyikükkel rögtön szóba elegyedtem, kiderült, az Unionnak dolgozik, ő teszi fel a meccstudósítást az oldalukra. Ő is megkérdezte, én honnan jövök, majd amikor mondtam, hogy „ARENA4”, látványosan elmosolyodott:
„A Sebők Vili, nem? Nálatok szakértő? Ismertem, amikor itt játszott a Cottbusban, legendaként tiszteltük a Bayern München elleni gólja után.” Kicsi a világ…
A szükség nagy úr, három óra tájékán a piszoár felé vettem az irányt, mondván fél óra alatt csak visszaérek. Hát, majdnem sikerült lekéssem a kezdést. Nézzük a jó oldalát, ameddig sorba álltam, legalább beszélgethettem néhány helyi rajongóval.
„A Bayern-meccs óta nem vártunk ennyien a wc-re” – röhögtek, majd ebből levezették, mekkora érdeklődést vált ki náluk egy városi rangadó. Természetesen nem felejtettem el megkérdezni, mit gondolnak Fredi Bobic sportigazgatóról és Dárdai Pálról, a berliniek korábbi játékosáról és edzőjéről.
A válaszokon nem lehetett meglepődni: kivétel nélkül reménykedtek benne, hogy Dárdai lesz még a csapatuk vezetőedzője – ellenben Bobicról már kevésbé voltak jó véleménnyel, a mérsékeltebbek szerint nem rossz szakember, csak a herthás közegbe nem passzol, a radikálisabb álláspontok szerint viszont egyenesen „futball-analfabéta”.
Öt perccel a kezdőrúgás előtt értem vissza a lelátóra, ekkorra már zseniális, utánozhatatlan volt a hangulat.
A hazai tábor a „HA-HO-HE HERTHA” feliratot kirakva, lelkesen dalolászva fogadta a bevonuló játékosokat, a vendégek meg felváltva saját indulóikkal és füttyszóval hangoskodtak. Mikor a csapatok már felálltak a kezdéshez, a Hertha-szurkolók egy emberként hajigáltak a koreográfiát alkotó kék és fehér papírokat, szirmokat a pálya felé.
Magyarországon a hangosbemondó ilyenkor szokta bemondani, hogy „megkérjük Önöket, fejezzék be”, ehhez képest itt láthatóan ez volt a dolgok rendje. Nem beszélve arról, mennyire jól nézett ki: néhány pillanat erejéig úgy tűnt, mintha kék-fehér hó hullana a stadionban, túlzás nélkül.
Az Öreg Hölgy nem csupán a lelátón, a pályán is fölényben kezdte a mérkőzést – ez utóbbi a felvezetőből kiindulva komoly meglepetés volt. Ziccerig azonban nem jutott a Hertha, helyén volt az Union védekezése. A kelet-berliniek kezdőjébe három hónap után visszatérő, és sérüléséből felépülő Schäfer András is remekül mozgott, sok párharcot vívott, hátul is kivette a részét a csapatmunkából.
A 20. percben azonban lent maradt a földön, az orvosi stáb is berohant hozzá, ám szerencsére két perccel később már játékra jelentkezett. A szünetben viszont lecserélte őt Urs Fischer vezetőedző, aggódva találgattam, mi lehet az oka.
Igaz, ekkorra már az Unionnál volt az előny, a játék képét elnézve szinte a semmiből találtak be a vendégek, a 44. percben Danilho Doekhi fejelte a hálóba Christopher Trimmel szabadrúgását.
Adta magát a kérdés a második félidőre: milyen hatással lesz az eredmény a Hertha-tábor lelkesedésére?
Még mielőtt választ adhattam volna saját kérdésemre, azon kaptam magam, hogy az Union fanatikusai kötik le a figyelmem. Nem véletlenül: az Eiserne keménymagja látványos pirotechnikai show-val kezdte a második 45 percet, amit hatalmas hangorkánnal kísértek.
Itthon hasonlót legfeljebb válogatott meccseken vagy a legvadabb Fradi–Újpesteken tapasztaltam, hátborzongató érzés volt.
Mire a hazai rajongók is bekezdhettek volna, látszólag már eldőlt az összecsapás. A Schäfert váltó Paul Seguin begurította a második vendéggólt, Sandro Schwarzék játékbeli visszaesését látva pedig nehéz volt elképzelni, hogy csökkenjen a különbség.
Nem is csökkent, 0–2-vel fújta le a meccset Felix Brych játékvezető, majd ahogy elhangzott a hármas sípszó, végignézhettem az egész meccs leglenyűgözőbb jelenetét: az Union játékosok kacagva, vigyorogva odarohantak a szurkolóikhoz, gyakorlatilag ez volt az első gondolatuk a lefújás után. Olyan örömmel mentek, mintha a bajnoki trófeáért hirdettek volna futóversenyt. Ahogy Séfi is mondta, tényleg elképesztő kapocs, már-már családi kötelék van a klub játékosai és szurkolói között.
A vegyes zónában még sikerült elkapjam Schäfert, aki sajnos erősen bicegett – egyből látszott, újabb kihagyás vár a fiatal futballistára. Először még jelezte is, hogy ha nem haragszom, most inkább tovább baktat az öltöző felé. Intettem neki, hogy persze, menjen nyugodtan, inkább vegyék mihamarabb kezelésbe.
Már majdnem sarkon fordultam, amikor Séfi visszalépett, hogy „jól van, a meccsről szívesen beszél”. Nem mintha a korábbi találkozásunk során nem lett volna közvetlen és barátságos, ezen a ponton mégis teljesen lekötelezett.
Utólag szerencsére az is kiderült, sérülése nem súlyos, hamarosan már újra ott lehet a pályán.
Abban az Unionban, amely derbisikerével ismét a Bayern München első számú kihívójává lépett elő, és amely sorozatban ötödször is legyőzte a városi rivális Herthát. Senki nem vonhatja kétségbe: Berlin felett vörös az ég.
