Van egy hely New Yorkban, amit mindenki ismer. Ahol még az is otthon érzi magát, aki életében nem járt ott, elég, ha kétszer látta valami jó kis amerikai filmben, és örökre az emlékeibe vésődött. Ilyen a Central Park. Hatalmas, zöld, izgalmas, ugyanakkor egészen valószerűtlen látvány, amint háromszáznál is több felhőkarcoló öleli körbe, mint valami utópusztikus világban, ahol robotok uralják a földet. Pedig pontosan ilyen, és ettől is annyira különleges. És szükség is van rá, mert ha nem lenne, az emberek valószínűleg – kis túlzással – rövid úton megbolondulnának, vagy azon őrlődnének, hogy spontán emberi égés okozza a vesztüket, vagy fulladjanak inkább a koszba. (Gondoljon csak bele, micsoda forróság és por uralná a várost, ha nem lenne az a 18.000 fa, amely hűti és tisztítja a levegőt, ráadásul az Atlanti-óceánt átszelő több mint kétszáz madárfajnak sem lenne sok lehetősége megpihenni, ha csak a tűzforró flasztert választhatná erre a célra).
A Central Parkot a tájépítészet egyik remekművének tartják, amely a mai napig sorvezetőként szolgál az Egyesült Államok városi parkjainak kialakításában. A többi park bizonyosan neheztel rá ezért, dehát nincs mit tenni: méltán az egyik legkedveltebb helyszín New Yorkban és Amerika-szerte. Mi sem bizonyítja jobban, hogy évente 42 millió ember látogatja (hálistennek nem egyszerre), ami nem véletlen, mert amellett, hogy kellemes környezetet és friss levegőt biztosít egy hatalmas betondzsungel kellős közepén, megszámlálhatatlan szórakozási lehetőséget is nyújt.
Még az 1850-es években Frederick Law Olmsted és Calvert Vaux vállalták magukra a Central Park tervezését, elsősorban azzal a céllal, hogy az egyre gyorsabban növekvő város rekreációs igényeit kielégítsék. Másrészt akartak egy helyet, ahol a városi lakosok vidéken érezhetik magukat, ahol találkozhatnak egymással, kapcsolódhatnak a természettel, pihenhetnek, jól érezhetik magukat. A park bár olykor védelemre szorul (a környező értékes területek miatt gyakran próbálkoznak beépítésekkel és kereskedelmi célú fejlesztésekkel), alapvetően ugyanezt a fontos célt szolgálja már több mint százötven éve.
Pontosan 341 hektáron, azaz 3,41 négyzetkilométeren terül el (csak hogy értsük: akkora, mint három Margit-sziget összegyúrva), így kicsit sem meglepő, hogy mindenki megtalálja a maga szórakozását, csak kicsit sétálni kell hozzá: dugig van a park sportpályákkal, körhintával, lehet korcsolyázni (két pályán is), van állatkert, díszkertek, emlékművek, de koncert-és színháztermek is.
Számos nevezetes része van a parknak, amelyek azon túl, hogy jól néznek ki, és kikapcsolódásra is alkalmasak, filmforgatási helyszíneknek is gyakran teret biztosítanak (az IMDB 603 filmet említ, amelyekben valamilyen formában megjelenik a Central Park, te atyaúristen). Sok filmben használják fel például a Bethesda-szökőkút előnyeit (nagy, látványos, le lehet ülni a szélére, szerelmesek csókolózhatják össze, satöbbi), biztos emlékszik például, amikor a Reszkessetek betörők második részében Kevin elmenekül a rablók elől, és ott köt ki, vagy a Bűbáj című filmre, amelyben fél New York táncolja keresztül-kasul az egész parkot, hogy a végén színes tömeggé formálódva ellepjék a szökőkút közvetlen környezetét, de a Harry és Sally-ben is itt talál egymásra Meg Ryan és Billy Crystal.
De ott a híres-nevezetes Plaza Hotel, amely Alfred Hitchcock 1959-es, Észak-északnyugat című klasszikusában szerepelt először, majd rendesen beindult a karrierje: szerepelt az Ilyenek voltunkban Barbra Streisand és Robert Redford mellett, A nagy Gatsbyben, a Gengszterek klubjában és a Majdnem híresben. (A már emlegetett Reszkessetek betörők második része többnyire az épületben játszódik).
1871 óta van körhintája a parknak (bár az eredeti egy tűzvészben leégett, és újjá kellett építeni), mindenesetre témáját tekintve ugyanúgy felhasználható egy kellemetlen hangon visongó, kétszáz éve halott gyermek szelleméről szóló filmhez, mint egy olyanhoz, amelyben Adam Sandler kapucnija beleakad az egyik kézzel faragott ló fülébe, ami miatt felborul az egész, felrobban a park, mindenki dühös lesz, de jön a jócsaj, és mindent megbocsát.
Jó, de mégis hova szalad az élet igazságtalanságán merengő lány, akit élete szerelme elárult azzal, hogy nem vette komolyan egyetlen álmát, hogy 40 év fölött is kezdhet valaki sikeres polkatáncos-karrierbe? Hát persze, hogy az öntöttvas-hídra, a Bow Bridge-re, ahova a fiú vakon követi, hogy aztán szerelmes csókot váltva, összefonódva sétáljanak le (vagy föl) a Bethesda Terrace lépcsőjén.
És míg ezek a filmek nem léteznek, az Ősz New Yorkban, a Nagydumás kiscsajok, az Ég velünk!, a Kramer kontra Kramer, az Angyalok Amerikában vagy a Vidékiek New Yorkban című filmekben mind-mind fontos szerepet kap a park. (Ahogy a Central Park hercegében is, amelyet, micsoda szerencse, éppen ma tekinthet meg nálunk 8 órától a FILM4-en). Sorolhatnánk még, de letörne a kezünk, így a Central Park legikonikusabb jelenetével, majd a személyes kedvencemmel búcsúzunk, íme:
