Egy párizsi kiadó szerkesztője, Jean-Paul Monsignac ihletet kap, hogy megírja élete első regényét, A nő mosolya címmel – de úgy tesz, mintha csupán egy fiktív angol szerző, Robert Miller fordítását adná ki. A valóságot csak egy közeli, de meglehetősen megbízhatatlan, boldogtalan házasságban élő barátja, Adam Goldberg ismeri: a könyvet valójában egy röpke találkozás ihlette, amelyet Jean-Paul egy helyi étterem séfjével, Aurélie Bredinnel élt át, és kifejezetten mély nyomot hagyott benne.
Amikor Aurélie egy könyvesboltban véletlenül rábukkan a regényre, és rájön, hogy a főszereplő, Sophie gyakorlatilag ő maga, felkeresi a kiadót, és követeli, hogy találkozhasson a szerzővel. Mivel a könyv azonnal bestseller lett, és nem akarják, hogy Aurélie veszélyeztesse a sikerét, Jean-Paul és Adam felfogadnak egy színészt, Caesart, hogy eljátssza Robert Millert. Jean-Paul – aki persze titokban halálosan szerelmes Aurélie-be – minden lehetséges irányba próbál lavírozni, hogy ne veszítse el sem őt, sem a munkáját, sem a kiadó jó hírét. Az eredmény? Természetesen totális káosz minden létező szinten. (A nő mosolya című film megtekinthető ma 15:50-kor a FILM4-en).
Aurélie felfedezése nem kifejezetten gyakori jelenség, viszonylag ritkán találkozunk a saját életünk pontos másával egy könyvben, de azért az érzés, amit átél, sokunk számára ismerős lehet. Ilyen, amikor azt érezzük, hogy egy regény szereplője annyira rezonál a személyiségünkkel, hogy ha nem is tökéletes másunkként, de a gondolatai, reakciói, dilemmái alapján akár mi magunk is lehetnénk. És itt jön képbe az a kérdés, amit olvasóként újra meg újra átélünk – miért és mikor tudunk azonosulni irodalmi hőseinkkel?
Nincs ebben semmi agysebészet: olvasás közben hajlamosak vagyunk átélni a főszereplő küzdelmeit, szorítunk neki, olykor még a döntései felett is ítélkezünk, vagy épp ő mondja ki helyettünk azt, amit mi magunk nem biztos, hogy meg tudnánk fogalmazni. Az irodalmi azonosulás nem véletlen, hanem egy összetett pszichológiai folyamat, ami viszont csakis akkor működhet igazán hatékonyan, ha a könyvben szereplő karakternek lelke van, és vele együtt a történet is képes érzelmileg bevonni minket.
Természetesen a legkönnyebben akkor tudunk kapcsolódni egy irodalmi alakhoz, ha hasonló élethelyzetben vagyunk, mint ő, vagy legalábbis el tudjuk képzelni magunkat a helyében. Ha ugyanolyan problémákkal küzd, mint mi, ha hasonló érzelmi nehézségeket él át, vagy csak ugyanolyan a humora, mint nekünk, könnyű megtalálnunk a közös hangot. Nyilvánvaló, hogy egy kamasz előbb képes kapcsolódni a Zabhegyező Holden Caulfieldjéhez, mint egy negyvenes éveiben járó családanya, de ugyanez a kamasz húsz évvel később már simán megtalálhatja magát Jay Gatsbyben vagy Patrick Batemanben (bár ez utóbbit azért kevésbé ajánlom). Az irodalom egyik fantasztikus tulajdonsága, hogy rendkívül rugalmas, és a regények karakterei mindig megtalálják azt, akihez szólhatnak, az idő múlásával pedig ugyanezek a karakterek mást és mást fognak jelenteni számunkra.
Természetesen az sem mindegy, és ezt aligha kell hangsúlyozni, hogy ezek a szereplők miként vannak megírva, és képesek-e kellő empátiát kiváltani belőlünk: a belső monológok, az önreflexió, vagy a részletesen kidolgozott érzelmi ívek nagyban segítik az olvasót abban, hogy képes legyen belehelyezkedni a karakterek bőrébe. Az így létrejött kapcsolat során pedig átélhetjük az örömüket, bánatukat, félelmeiket, sikereiket, ami nemcsak intenzívebbé teszi az olvasás élményét, hanem mélyebb megértést is ad az emberi létről, és erősíti bennünk az együttérzést, valamint a közös emberi sors tudatát.
Ebben persze a narráció módjának is nagy szerep jut: én például egész életemben azokért a könyvekért rajongtam leginkább, amelyek első szám első személyben íródtak, mert így automatikusan közelebb kerülhettem a szereplőhöz – mintha egy naplót olvasnék vagy belelátnék egy olyan ember agyába, aki akár én is lehetnék. Vagy ami még jobb: ha közöm sincs hozzá. Ugyanis nem csak a hozzánk hasonló emberekkel tudunk összhangba kerülni olvasás közben, hanem azokkal is, akik a személyiségünk tökéletes ellentétei, ami meg akár csodálatot, értetlenséget vagy akár undort is kiválthat belőlünk.
És ilyenkor jön képbe ismét az empátia, ami tiszta erőből dolgozik: meg akarjuk érteni ezeknek az embereknek a logikáját, a belső motivációit, beleképzeljük magunkat az ő világukba, és ennél kevés fantasztikusabb érzés van. Végigkövetni a szellemi fogyatékos Charlie Gordon fejlődését és hanyatlását (Daniel Keyes – Virágot Algernonnak) vagy (ugyan nem közvetlenül az ő szemszögén keresztül, de) Raszkolnyikov belső lelki gyötrődését (Dosztojevszkij – Bűn és bűnhődés), mielőtt és miután kioltotta egy öregasszony és annak húga életét. De belehelyezkedhetünk egy manipulatív pedofil (Nabokov – Lolita) vagy egy megszállott emberrabló (John Fowles – A lepkegyűjtő) perspektívájába is. Utóbbiban egyébként az is fantasztikus, hogy a könyv másik felében az elrabolt áldozat szemszögéből is van lehetőségünk ugyanazt a történetet végigkövetni.
Oké, nem mindig sikerül elsőre azonosulni egy szereplővel, vagy kell hozzá egy kis idő, mire megértjük a motivációit és átérezzük, ami bennük zajlik (Jane Eyre például lassan mutatja meg magát, de a kitartása, önbecsülése és szabadságvágya sok olvasó számára időtlenül érvényes), de egy igazán jól felépített karakteríven keresztül végigmehetünk ugyanazon a fejlődésen, mint a főszereplő. És ez az egyik oka annak, hogy a klasszikus felnövéstörténetek annyira népszerűek a mai napig is.
Mindenesetre az empátia, ami ilyenkor dolgozik bennünk, nemcsak a karakterekhez való viszonyunkra hat ki, hanem arra is, hogyan látjuk a körülöttünk lévő világot. Amikor olyan szereplőkkel érzünk együtt, akik különböznek tőlünk, az tágítja a perspektívánkat, és segít lebontani a saját előítéleteinket is. Ez pedig nyilvánvalóan kihat a való életre: előmozdítja a toleranciát, az elfogadást és a megértést. Hidat képez kultúrák, világnézetek és tapasztalatok között – egy olyan világban, amely mostanában túlzottan is megosztottnak és széthúzónak tetszik. Emlékeztet bennünket arra, mennyire hasonlóak vagyunk egymáshoz, és hogy a történetmesélés valóban képes összekötni bennünket.
Végső soron az irodalmi hősökkel való azonosulás nemcsak a könyvélményünket mélyíti el, hanem egyfajta önismereti útra is rávezet. Egy-egy karakter, ahogy azt mondani szokták, tükröt tart elénk, segít megérteni a saját érzéseinket és a döntéseinket – vagy épp rávilágít arra, miben és hogyan szeretnénk változni. Nem véletlen, hogy bizonyos szereplőkhöz egy életen át képesek vagyunk kötődni, és újraolvassuk, sőt, újra is értelmezzük őket időnként. Mert bizony nemcsak a karakter változik, hanem valójában mi magunk is.
