Az NB I-es csapatok közül a Tatabányai Bányász volt az, amelynek hétköznapjaiba (aztán meg persze a hétvégi, mindig ünnepnapnak számító mérkőzéseibe) mélyebben betekinthetem. Hét éves fejjel akkoriban a magamfajta (pontosabban a korosztályomhoz tartozó) kissrácok éppen első álmukat szövögették arról, hogy villamosvezetők, trolibuszvezető, vagy mozdonyvezetők lesznek nagykorukban, voltak persze olyanok is, akik az édesapjuk, vagy a nagyapjuk foglalkozását szerették volna majd folytatni felnőttfejjel, így már kisiskolás korukban arra készültek. A futball a maga teljes totalitásában csak azokat kebelezte be, akik családilag is kötődtek ehhez a gyönyörű sportághoz és ahol az otthonokban voltaképpen másról sem nagyon esett szó, minthogy mit játszott vasárnap a Baglyasalja a Farkaslyuki Bányásszal.
Mi, családilag, hogy ilyen nagyképűen fogalmazzam meg az akkori helyzetet, néhány szinttel feljebb álltunk, hiszen apám 1956 januárjában, 36 évesen már az NB I-s Szegedi Haladás trénere volt. Dacára annak, hogy születésileg minden szál Győrhöz kötötte, de miután a három folyó városában az akkoriban még polgárinak hívott középiskolánál nem volt rangosabb tanintézmény, kénytelen volt átlóban keresztül utazni az országot, és beiratkozni a szegedi egyetem bölcsész szakára. A szüleitől azzal búcsúzott, hogy Fradi játékos, válogatott futballista és tanár szeretne lenni, amelyek közül az ősökre a tanári pálya ígérete hatott leginkább, azt mondták: a futball miatt felesleges lenne ekkorát váltania, és máris önállósodnia, hiszen ott a város nagy csapata, az ETO, ha valóban olyan tehetséges, mint mondják, azok úgyis felfigyelnek rá, és leigazolják.
De szálljuk le a Győr-Szeged vonatról, s ugorjunk egy nagyot az időben, amikor apám a Szegedi AK, majd 1943 és 1953 között a Ferencváros színeiben eltöltött (nem éppen sikertelen) éveket követően, miután az akkori szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv megüzeni neki, hiába ő a legjobb a balfedezet posztján, mondjon le arról, hogy a nemzeti színű mezt viselheti, mert ő a Ferencvárosból nem hajlandó játékost a keretbe hívni, ami súlyos megkülönböztetés volt, hiszen azt a csapatot néhány év múlva már Aranycsapatnak hívta, félte és tisztelte a világ. Apám értett a szóból, a Fradinál leadta a szerelést, a futballpályafutását 33 éves korába befejezettnek, nyilvánította, s miután addigra már elvégezte a TF-en az edzőtanfolyamot, ráadásul invitációja is volt és éppen az egyik szerelmetes városából, Szegedről, aláírt a Tisza-parti együttesnek.
1956 meglehetősen furcsa éve volt a magyar futballnak (is).
Az októberi forradalom miatt a bajnokságot már be sem fejezték, megmaradt amolyan csonka pontvadászatnak, a Szegednek még két meccse volt hátra, s hiába foglalta el a 12-es létszámú táblázat utolsó helyét, a még előtte álló két találkozón bőven biztosította volna a bennmaradást. Vagy nem, de ez már soha sem derül ki, hiszen a csapatok október 21-én, azaz a forradalom kitörése előtt két nappal még rendben lejátsszák a soros mérkőzéseiket (a Szeged például 1:1-re végez Dorogon), de aztán nincs tovább, következik a dicsőséges 23-a, majd a drámai emlékű november 4-e, amikor nem arról szól az ország, hogy ki, kivel, mit játszott a bajnokságban. A torzóban maradt pontvadászatot bajnok nélkül fejezik be, sem aranyérmes, sem kiesők nincsenek (felül is, alul is nyitott maradt a táblázat), apámat pedig „elrabolja” az a Tatabányai Bányász, amely a 7. helyen zárt ebben a millió színű bajnokságban és amely összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket kínált a futballistáinak, mint amit a Szeged adni tudott (a jobbaknak mondjuk egy diplomát, valamelyik „egyszerűbb” szakon), mert a város vezetése akarva akaratlanul kénytelen volt szembenézni azzal az 1957-es helyzettel, hogy városukban a bányán és a TBSC-n kívül voltaképpen nincs olyan intézmény, amely az ottani életet vonzóvá tenné.
Abban az időben, amikor én „tatabányai” lettem a már említett két főágazaton kívül vagy harminc talponálló, két mozi és az Andrej Alekszandrovics Zsdanovról, az orosz származású, szovjet kultúrpolitikusról elnevezet kultúrház kínálta a változatos életet a városnyi bányásznak. Nem volt színház, nem volt főiskola, nem volt egy olyan sétálóutca, amellyel az akkori, Tatabánya-szintű városok már réges-régen büszkélkedhettek. A Tatabányai Bányászhoz a kifejezetten magas meccspénzért, az azonnal beköltözhető lakásért igazolt valaki, bár a lakás csak a már házasoknak járt, a sok-sok Pestről igazolt, ám még legényember státuszú játékosnak garzonok jutottak. Amit nem feltétlenül az ottalvásra, az edzések közötti pihenésre használtak, hanem valami egészen másra, no de kéretik ebben a témában ezt az írást 18-as karikával elképzelni. Vonzó volt még a város közelsége Budapesthez, akik a fővárosból igazoltak oda, azok pontosan ugyanúgy ingáztak, mint a Budapest-Nyíregyháza között közlekedő és fekete vonatként elhíresült szerelvények utasai, azzal a különbséggel, hogy Tatabányára (1957-ben) másfél óra alatt akkor is le lehetett jutni, ha valaki nem a gyorsvonatot választotta.
A Bányász stadionját (bár megközelítőleg sem volt úgy kicsinosítva, mint manapság, és olyan eredményjelzője volt, amit a kor üzenete gyanánt múzeumban kellene mutogatni) úgy ejtették a város közepére, mint egy Las Vegas-i kaszinót Ormosbányára. Ott zajlott az élet, ráadásul nemcsak a futballisták, vagy az egyéb sportágakat űzők élete, hanem azoknak a bányászokénak is, akik éppen végeztek a maguk sihtájával, de nem akartak még hazamenni. Beugrották hát a Sport nevű épületbe, amely egyszerre foglalta magában azt a söntésszerű talponállót, ahol néha száznál is többen tolongtak, hogy az úgynevezett itatóknál megigyák a maguk fröccsét, mondjuk az akkoriban éppen ott védő Grosics Gyulával, a remek jobbszárny (Szovják, Lahos) valamelyik tagjával, vagy mondjuk azzal a Peller Pálca Bélával, aki “Apám, ez az Újpestben is játszott” becenévre hallgatott a szurkolók között. A legnívósabb Jiri Menzel film csúcsjeleneteit lehetett volna forgatni abban a söntésben, ahol együtt ivott a még munkaruhában lévő, a fején a világító lámpás sisakkal érkező bányász és az aranycsapatot is megjárt sokszoros válogatott kapus, vagy bármelyik játékos, akinek népszerűsége a városban az egeket verdeste.
Itt működtek a szakosztályok irodái, és itt volt egy billiárd-terem, ahol a bajnoki meccseket megelőzően szépemlékű Bakó Laci bácsinak, a TBSC intézőjének a háromgolyós billiárdban mindig kötelező volt kikapnia Grosics Gyulától, hogy a „Művésznek” (kevesen tudják, de futballista körökben soha sem Fekete Párduc, vagy a Negyedik hátvéd volt a beceneve, hanem a mérkőzéseken bemutatott nagy „szenvedései” okán kapta ezt a labdarúgó körökben szokatlan becenevet) jókedve legyen az előtte álló mérkőzéshez. De volt itt egy úgynevezett különterem is, ahol a TBSC játékosai a bajnoki meccseik után a mindenki számára kötelező vacsorán vettek részt (a pestiek legnagyobb bánatára nem lehetett azonnal a találkozók lefújása után a vonathoz rohanni, ami a fővárosba hozta volna őket), ami, aztán ha győzelem volt, ha döntetlen, ha vereség, mindenképpen egy hatalmas éneklésbe torkollott.
A magam részéről az összes futballista nótát ott és akkor tanultam meg, de azt is, hogy „Kerek ez a zsemle/nem fér a zsebembe”.
A korra tökéletesen jellemző volt, hogy amikor a csapat valamilyen egészen nagy győzelmet aratott, például a Fradit verte 5:0-ra, akkor a nótázás közepette megjelent a teremben a Tatabányai Szénbányák mindenható urának, a vezérigazgató Gál Istvánnak a küldönce, azzal a hírrel, hogy énekeljenek csak nyugodtan ameddig akarnak, nem kell az utolsó Pestre induló vonatot elérniük, mert a Gál elvtársnak annyira tetszett az a játék, amit mutattak, hogy engedélyezte a tröszt autóbusznak igénybevételét, azaz a pesti játékosok ezen az estén busszal viszik a fővárosba. Ma már nevetségesen pitiáner dolgoknak, tűnnek ezek, de akkor egy pluszprémiummal ért fel, és nemcsak a buszutazás ténye, hanem az is, hogy a trösztigazgató olyan figyelemmel kíséri a munkájukat, hogy még erre is kiterjed a figyelme. Nem volt ez véletlen, Gál Istvánnak mind a mai napig lakótelep őrzi a nevét Tatabányán, őt a legelvadultabb utca, vagy tér névváltoztatások idején sem lehetet leszedni a falról.
Egy szó, mint száz: nem volt egy rossz üzlet akkoriban Tatabányán futballistának lenni, azt nem lehet csak a vakvéletlen, meg a mindig erős játékosállomány és szakmai háttér számlájára íni, hogy a TBSC 1957 és 1992 között 35 (!) éven át volt megszakítás nélkül az NB I-es mezőny tagja, hogy aztán, a nagy változások közepette ne kerülhesse el a sorsát és ne zuhanjon egészen odáig ahol most tart: a valaha a Real Madridot verő csapat az NB III Nyugati csoportjának középmezőnyében téblából.
De ez már a jelen, én pedig még sok mindennel tartozom a múltból, például azokkal a soha nem felejthető Bányásznapokkal, amelyeket hét éves koromtól kezdve egészen apám első tatabányai távozásáig (1962 december) ott végig éltem.
A jeles nap vázát két főgerenda tartotta, az egyik az úgynevezett hűségpénz átvétele volt, a másik a délutáni Bányász meccs, ahová az MLSZ mindig valamelyik neves fővárosi csapatot delegálta. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a tatabányai Bányásznapokon mindig (…) a Fradi volt a TBSC ellenfele, holott ez nem így van, szeptember első vasárnapján a legtöbbször a Bp. Honvéd lépett pályára a bányászvárosban.
A bányászok életében ez volt a legnagyobb ünnep, hetekig készültek rá.
Az úgynevezett Népkertben mindig az aktuálisan legnagyobb hatalmú, vagy legnépszerűbb politikus tartott beszédet (Marosántól Kádárig megfordult ott mindenki) és azt volt az igazán nagy megtiszteltetés, ha a diszvendég a meccsre is ottmaradt és végignézte a Bányász bajnoki találkozóját, sőt a csapatok öltözőjébe is belátogatott. Persze, legalább ilyen fontos volt a bányászok számára a hűségpénznek nevezett jutalom, amelynek már az alapösszege kivételesen magas volt, és erre jöttek rá, a konkrétan a föld alatt eltöltött évek száma alapján járó pluszok. Az igazság rút megcsúfolása lenne azt állítani, hogy Tatabányán, ezeken a Bányásznapokon csupa józan férfi (vagy nő) tért nyugovóra, de az is tény: ezektől a derék, életüket nagy részét a föld alatt eltöltő emberektől egy fillért sem sajnált soha, senki. Az pedig már inkább vicces, mint felháborító volt, amikor egy fővárosi nagycsapattól augusztus végén leigazolt csatár, a szerződéskötése után néhány nappal, Bánysznapon a hűségpénzét átvenni jelent meg a kifizető helyen. Amikor aztán ott nem várta egy forint sem, akkor apámhoz ment reklamálni. Amit válaszul kapott, arra jobb családokban azt szokták mondani: “Nicht for dem Kinder…”
