Mi lett veled… pontosabban, mi lesz veled, Squadra Azzurra? Az olasz fociválogatott generációk óta sokak kedvence, négyszeres vb- és kétszeres Eb-győztes, azonban az együttes évek óta csak árnyéka önmagának. Fájó kimondani, de az olaszok mára erős európai középcsapattá silányultak, benne van a pakliban, hogy zsinórban a harmadik világbajnokságukról is lemaradnak.
Jól ismert, az olaszok válogatott és klubszinten is forradalmasították a futballt a 20. században, és bár jellemző volt rájuk, hogy a tét nélküli meccseken képesek voltak túl lezser arcukat mutatni, a nagy tornákon, fontos összecsapásokon mindent bevetettek a győzelem érdekében.
Természetesen túlságosan leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy a kőkemény védekezés és az arra épülő eredményes játék vezette volna őket fényes sikerekhez. Taktikai repertoárjukat a legtöbb rivális legfeljebb csak megirigyelhette. Emellett viszont tény, hogy minden egyes generációjuk hemzsegett a klasszis játékosoktól, akik a szükséges extrákat biztosították egy-egy nagy diadalhoz. Giueppe Meazza, Gianni Rivera, Luigi Riva, Paolo Rossi, Paolo Maldini, Roberto Baggio, Franco Baresi, Andrea Pirlo, Alessandro Del Piero. Rengeteg névvel lehetne még folytatni a sort, de ha már itt tartunk, talán ezen a vonalon érdemes elkezdeni a jelenkor problémáinak feltárását.
Merthogy az olasz válogatott jelenleg mindennek tűnik, csak félelmetes brigádnak nem. Miközben a taljánok a világbajnokságok kezdete, vagyis 1930 és 2014 között csupán egyszer, 1958-ban nem tudtak kvalifikálni magukat, a legutóbbi két eseményről lecsúsztak. 2018-ban a svédek, 2022-ben pedig – hatalmas szenzációt keltve – az északmacedónok búcsúztatták őket a pótselejtezőben.
Nem elképzelhetetlen, hogy ez újra megesik velük, hiszen a közelmúltban kezdődött selejtezőt is gyengén kezdték, a norvégok elleni 3–0-s zakó után nagyon kell kapaszkodniuk, hogy 2026-ban végre ott legyenek a vb-n.
Mint minden lejtmenetnél, az olaszok esetében sem szabadesésről beszélünk, inkább egy most már egyre inkább körvonalazódó, hosszabb távúnak tűnő folyamatról. A 2021-ben rendezett Európa-bajnokságot némi meglepetésre meg tudták nyerni, de azt a győzelmet elsősorban egységességüknek, fegyelmezettségüknek köszönhették, egyszerűen azon a tornán ők nyújtották a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt. Emellett pedig volt egy remek szövetségi kapitányuk, a játékoskarrierje után edzőként is a legnagyobbak közé emelkedő Roberto Mancini személyében. Valljuk meg, attól az olasz csapattól bravúr volt az Eb-arany, a kifutott eredmény talán túlzás, de nem feltétlenül a valós erőviszonyokat tükrözte.
Már abban a társaságban is nagyítóval kellett keresni a világsztárokat. A kapus Donnarummát ide sorolhatjuk és a Chiellini–Bonucci párosnak, a világ egykor talán legjobb belsővédő-kettősének is volt még egy nagy dobása, de ennyiben ki is merül ez a kategória.
A két hátvéd azóta már visszavonult, így mára maradt hírmondónak a szuperklasszisok közül Donnarumma, aki kétségkívül a világ egyik legjobb kapusának számít.
Ha viszont megnézzük az aktuálisan legmagasabbra taksált mezőnyjátékosokat, azt láthatjuk, hogy a squadra azzurra öt legértékesebb futballistája jelenleg Alessandro Bastoni, Nicolò Barella, Sandro Tonali, Federico Di Marco és az argentin származású Mateo Retegui. Egyértelmű, jó játékosokról van szó, de az is tény, messze vannak Rossi, Baggio, Del Piero és a többiek kvalitásaitól. Lassan fél évszázadot felölelő életemben egy olyan olasz válogatottat sem tudnék említeni, amely ennyire középszerűnek tűnik.
A minőség hiánya mellett mást is ki kell emelni. Az elmúlt nagyjából két évtizedben az élvonalbeli bajnokság, a Serie A színvonala is inkább csökkenő tendenciát mutat. Miközben a 90-es és 2000-es években négy alkalommal is olasz BL-győztest ünnepelhettünk, az Inter 2010-es sikere óta egyetlen Serie A-együttes sem jutott fel a csúcsra. Az évről évre napvilágot látó pénzügyi jelentések is azt mutatják, hogy az olasz első osztály és a többi európai topliga között folyamatosan nyílik az olló. 2023-ban a Serie A már nemcsak a Premier League és a La Liga, de a Bundesliga mögé is került a bevételek tekintetében. Bár ezekben a bajnokságokban természetesen kiemelt szerepe van a légiósoknak is, a színvonal egyértelműen a hazai játékosok fejlődésére is hatással van.
Miközben a PL-klubok ajtaján a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletemberei és cégcsoportjai kopogtatnak, az olasz csapatok némelyikénél komoly pénzügyi nehézségekről lehet hallani, még a legsikeresebb, legnagyobb kluboknál is előfordulnak megszorítások (lásd például a Juventus komoly veszteségeit).
És ebben a nehéz helyzetben érkezik Gennaro Gattuso a válogatott kispadjára, ami még inkább arra utal, hogy kétségbeejtő a helyzet. A játékosként ikonná váló, 2006-ban világbajnoki címet szerző egykori középpályás edzőként egyelőre messze nem hozza ugyanazt a szintet – finoman fogalmazva. 2013 óta a squadra azzurra már a tizedik csapata, számottevő sikernek egyedül a Napolival 2020-ban megnyert Olasz Kupa tekinthető.
Arrogáns stílus, botrányos viselkedés, hepciáskodás: ezek jellemezték eddig Gattuso tréneri karrierjét, legutóbb Horvátországból, a Hajduk Splittől küldték el, ahol a szurkolóktól kezdve a klubvezetőkön át a televíziós szakértőkig mindenkivel összerúgta a port.
„Gattuso az olasz futball szimbóluma” – nyilatkozta róla a kinevezése után Gabriele Gravina, az Olasz Labdarúgó Szövetség elnöke. A baj csak az, hogy ennek most nem pozitív, sokkal inkább negatív kicsengése van. De a kijelentéssel nem tudunk vitatkozni.
